Mit éreztem, amikor ma eltűnt a fiam és rendőrt kellett hívni? Fullasztott a kétségbeesés.

 

Hát, ez is megtörtént. Elveszett, eltűnt Peti…

Ma gyógytorna után Petivel fodrászhoz mentünk, mert már picit hosszú volt a haja. Sikeresen megtörtént a hajnyírás, sikerült olyan Petisre, ahogy mi szeretjük. Bevált szokás, hogy Peti előre megy, megvár a lépcsőház ajtaja előtt. Bent még. A fodrászunk egy 9 emeletes ház második emeletén található. 

Jöttünk ki, én visszafordultam, váltottam pár percet a fodrászunkkal, nyugodtan indultam lefele a lépcsőn. A sokk hatás itt ért utol. Peti nem volt sehol. Még nyugodtan nyitottam ki az ajtót, de nyoma sem volt a fiamnak…

Szerencsémre pont jött ki egy hölgy a lépcsőházból, kutyával és mondta, felfele látott menni egy kisfiút. Rohantam vissza. Ebben az épületben 2 db lift van, a folyosók három fele is szétnyílnak, sőt, még kilépős, nehéz, vasajtós helységek is vannak, amik nyithatóak. 

Azt se tudtam merre induljak. Szóltam a fodrászunknak, segítsen.Ugyanakkor próbáltam végiggondolni, merre is induljunk tovább. Ő felfele ment és szerteszét. 15 perc keresgélés után úgy éreztem, ketten kevesek vagyunk ehhez, túl sok az eltévedési, beszorulási esély.

Nem kockáztathattam, felhívtam a 112-t. Bemutatkoztam, elmondtam pontosan melyik városban, és utcában vagyok, házszámmal természetesen. Ezután mondtam el gyorsan, hogy eltűnt a fiam, aki értelmi fogyatékos. A diszpécser kérdezte, hány éves szinten van Peti, mire tud válaszolni, ha valaki megtalálja, el tudja-e mondani, hol volt. 

Szörnyű volt rádöbbenni, hogy ő csak azt válaszolná, a fodrász néninél volt, de ennyi. Illetve elmondaná a nevét és tévesen a korát, ráadásul bárkivel elmenne…

A diszpécser nyugtatott, hogy már kapcsolatban van a helyi rendőrséggel, pár perc és jönnek segíteni, és pont ebben a pillanatban hallottam meg Peti hangját. A fodrász hölgy bukkant rá a 9. emeleten, jöttek lefele.

Remegő hanggal mondtam a telefonban, hogy köszönöm tárgytalan lesz a segítségkérésem. A vonal másik végén lévő hölgy jelezte, maradjak vonalban még, mert a rendőrséggel beszélnem kell. Megerősíteni, hogy Peti megvan. Szívveréssel a torkomban jeleztem, hogy Peti előttem áll és megköszöntem a gyors reakciót. A rendőr csak annyit mondott, örül, hogy meglett a gyermek.

Én átöleltem Petit és megkérdeztem, majdnem sírva : ” Hol voltál ?” 

Peti nem értette a reakciómat, állt és nagyon természetesen közölte: „Anya, én csak felmentem. Pihenni. Megnéztem nincs-e fönt egy kislány, aki bajban van.” Mit mondhatnék én erre. Próbáltam megértetni vele, mennyire megijedtünk, hogy rendőr bácsit is kellett hívnom, majdnem ő is jött keresni. Nem fogott fel semmit a történet súlyából. Engem pedig ezer gondolat támadott, az érzelmek pedig fojtogattak.

Ebben az idegállapotban mentünk a lányomért és csináltuk a délutáni feladatainkat. Remegett kezem, lábam. Végig. Ráadásul a pénzt kiadó automata is elnyelte a bankkártyámat. Ott álltam, két gyerekkel és már csak nevettem kínomban…ekkor visszaköpte az automata a kártyámat. Ahhhh!!!

Megrémültem, nem kicsit, de meg is lepődtem. Azon lepődtem meg, hogy Peti fellépcsőzött ennyi emeletet, az ő kis lábaival, majd le is jött. Nem volt rémült, nem volt elveszett érzése. 

Eddig mindig betartotta a szabályokat. Soha nem ment el másfele. Állt és vár. Tudom, hogy önálló akar lenni, hogy többet akar egyedül lenni és ő is akar dönteni abban, hogy merre menjen. Bele sem merek gondolni, hogy itthon elment volna, ki a lépcsőházból és viszlát…Innentől ne bízzak benne, kössem magamhoz? 

Szüksége lenne arra a pici szabadságra, amit eddig megadtam neki, de most elbizonytalanodtam. Valamit rá kellene tennem, feltűnően, hogyha eltűnik, és valaki megtalálja, tudja kit kell felhívnia…Sokkot kaptam abban a 30 percben, hogy eltűnhet, hogy elveszíthetem.

Ráadásul a telefonom már lemerülő félben volt, amikor eltűnt Peti. Ha lemerül, segítséget se tudok hívni. Innentől erre is ezerrel figyelek, mert eddig csak legyintettem, hogy kibírok 1-2 órát telefon nélkül. Hát nem. Innentől egy percet sem !

DE mit csináljak Petivel? Bízhatok vajon benne ezek után, vagy már a kamaszos öntudata fogja hajtani…

És azóta mindenkinek meséli, hogy, idézem: „Felmentem a padlásra és anya rendőr bácsit hívott ezért. Tudod? Nem tudod miért?”.

Nincs zárszó…Vagy csak annyi, hogy ez az élet, kiszámíthatatlan folyamatokkal szembesít azzal, mire kell MÁSként gondolnom…

Ő vidáman megebédelt utána, én azóta se tudok enni…Vajon hogyan lehet erre felkészülni???

 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, itt tudsz csatlakozni az oldalhoz,ha szeretnél. Több napi Petivel és több apró történéssel találkozhatsz az oldalamon.