"Anya, Te szeretsz anya lenni? Szereted, hogy ilyen rosszcsont lányod és ilyen gyagyás, dános fiad van?"- kérdezte a lányom?

„Anya, Te szeretsz anya lenni? Szereted, hogy ilyen rosszcsont lányod és ilyen gyagyás, dános fiad van?”- kérdezte a lányom.

Ballagtunk fel valamelyik nap a harmadik emeletre, amikor a lépcsőfordulónál feltette ezt a kérdést.

Teljesen meglepett a kérdése. Több dolog miatt is. Honnan jutott eszébe egyáltalán, hogy szeretek-e anya lenni…Aztán, az, hogy önmagát rosszcsontnak látta. Nem volt időm akkor a kérdésén gondolkozni, hiszen választ várt. Azonnal.

A válaszom az volt, hogy imádok anya lenni, hogy ő nem rosszcsont, hanem kiskamasz, és nem gyagyás a fiam, hanem egyedien bolondos. Down szindrómás.

Elmagyaráztam a lányomnak  azt is, hogy azért, mert vitázik velem, vagy ellenáll, azért nem rosszcsont, hanem egyszerűen most ez a dolga, ezáltal készül fel a felnőtt életre. Most ez a folyamat megy végbe benne, ezt teszi vele a fejlődés, a nagylánnyá válás folyamata, de attól én Őt ugyanúgy szeretem. A vitatkozásaink által szabályokat tanul, és ő jó kislány, nem rossz.

Visszakérdeztem, hogy Ő szeret- e gyerek lenni. Szereti-e, hogy én vagyok az anyukája. Nagy mosollyal és csillogó szemekkel válaszolta, hogy IGEN. Az arca tükrözte a válasza igazát. Nem azért mondta, mert ezt akartam hallani, hanem egyszerűen láttam az arcán a boldogság érzetét. Ez volt a fontos.

Tény, a lányommal megvívjuk a magunk harcát, elég szélsőséges egyéniség, jó nagy makacssággal és extra félelmekkel. Tiszta anyja lánya sok szempontból. Ugyanakkor törekszem arra, hogy tiszteletben tartsam az akaratát, az egyéniségét, a személyiségét. A személyisége sok mindent diktál, dehát most alakul ki az egyénisége. Nem erőltetem rá a saját akaratomat. Ezt úgy értem, hogy nem miattam jár zeneiskolába, rajzra. Ezeket ő szerette volna, én pedig csak támogatom, hátulról. 

Szeretném, ha kitapasztalná, mi érdekli igazán. 

És bizony sokszor kételkedem önmagamban, az anyai mivoltomban. Hogy jól csinálom- e azt, amit. Profi módon ostoroztam régen esténként emiatt magamat.

A lányom azonban jó tükröt tart elém. És hallgatok rá. Sokszor mondta, mondja, hogy keveset mosolygok, hogy nem viccelődök és miért vagyok mindig olyan komoly, hogy miért nem bohóckodom többet. Eléggé elgondolkoztatott a meglátása. Mert igazat kell, hogy adjak neki. Egyszerűen elvesztem a feladatok tárházában. Ismerős nem, ha valaki egyedül marad számtalan feladattal és a rengeteg hogyannal.

Jó példa erre a mai nap. A félelmeim észrevételére. Rajztáborban a gyerekeim. Peti is mehetett, de ennek az volt az egyik feltétele, hogy én is jelen legyek. Figyeljek Petire. Peti így egészséges gyerekek közt lehetett, tornázhatott és táncolhatott velük. Boldog és hálás emiatt.

Ma bevont engem is Klári néni egy alkotási folyamatba. 40 fokos hőség, tapadós páratartalom, engem a meleg idegessé és frusztrálttá tesz. Így minden egyes másodperc nekem egy nagy hadakozás az idegrendszeremmel. Nem, nem szeretem ezt a tulajdonságomat. Így ültem le Klári nénivel szemben, így kezdtem el az alkotást. Persze azonnal megjelent Peti, megjelent Eperke. Én pedig azonnal jobban izgultam. Ott ültem a 40 pluszos énemmel és olyan szinten féltem, hogy elrontok valamit, hogy a kezem remegett. Szó szerint. A lányom észrevette: ” Anya, lazulj már el, ez csak egy festés!” 

Bennem pedig az volt, hogy bénának fognak tartani, hogy még ezt sem tudom, nem tudok egy speciális vasalóval sem bánni. És a lányom nyugtatott. Nooooormális ez???  Honnan ez a sok félelem bennem vajon? Áhhhh. És igaza van, lazítanom kell…nemis, hanem lazulnom!!! kell. És megélni az életem újra.

De hatalmas löketet adott a kép elkészítése és a sok ötlet, ami közben jött a fejemben. Talán a jövőképhez is adott egy kicsit ez a mai gesztus.

Olyan régóta vagyok a homok alatt, olyan régóta próbálkozok kikukucskálni, és az, hogy sikerül, a lányom meglátásainak is köszönhető. Hogy kimondja, elmondja, én pedig felfogom, megérzem, megértem.

Pedig lányomnak ott van egy speciális tesó, Peti. Peti, aki évszámilag idősebb, hiszen ő a 12 éves lesz, és a  bátyja. De pelusos és nagyon eltér a korosztályától. Eperke tudja, hogy Peti más, de még nem értheti teljesen, ahhoz még érnie kell, tudom. Mégis. Mégis ösztönösen tanítja és segíti Petit. Pedig én soha nem kérem tőle, mert ez nem az ő dolga.

De van, hogy az embert a gyermekei rugdossák a megfelelő irányba.

Tegnap, hazaérve a táborból, első dolog a pelus csere Petinél. Az új pelus most áldás nekem,  az állva pelusozáshoz. Éppen igazítom a pelusát, amikor Peti megsimogat: ” Köszönöm anya, Te vagy a legjobb.” 
Nos, így lesz felemelő élmény egy peluscsere😉, és így kapom meg a legnagyobb visszaigazolást az anyai mivoltomra.

Ahogy valaki írta is: ” Kedves Anikó ; nem csak a szerepeddel van tisztában Peti, hanem a hálával és a szereteteddel és a saját szeretetével is! Aranyosak vagytok!👍🌹”

Igen. Szeretek anya lenni. De lazulnom kell, rajta vagyok!

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon, Mindownnap blog néven. Ha van kedved csatlakozz hozzánk, itt több napi történéssel találkozhatsz.