Bence, aki 8 évesen példát mutat a felnőtteknek !

Elindult egy kampány. Downos és Gyönyörű címmel. Nálunk ez a fotózás túlnőtte önmagát. Példát mutató kisfiúval találkoztunk.

A kampány elindulásakor több fotós keresett meg, illetve volt, akihez ajánlottak minket. Némi tépelődés után és minden szempontot áttekintve/közelség legfőképpen/ Vágó-Lévai Katalinnal sikerült mindent megbeszélni és egyeztetni, hozzá készültünk fotózásra.

A megbeszélt időpont előtt már próbálkoztunk ismerkedni egymással, gyerekeknek is megmutattam Katalint, fényképen, hogy oldottabb legyen a hangulat, amikor megyünk. Közben egy fényképem alá Katalin írta, hogy milyen jól áll Petinek a kék. Valamiért, talán egy hatodik érzék által vezérelve, elvittem a kedvenc felsőnket is a nagy napon.

Katalin a fotózás előtt pár nappal jelezte felém, hogy otthon elmesélte, hogy egy down szindrómás kisfiút nevelő anyát, apát és tesót fog fényképezni, és a kisfia ! szeretne Petivel találkozni. Megengedem-e… A kisfiát Bencének hívják, 8 év körüli kisfiú, és magától ! jutott eszébe, hogy megismerné a fiamat.

Meglepődtem. Megengedem-e ? Ez nem volt kérdés számomra.Találkoztam már olyannal, hogy egy felnőtt szeretné élőben is látni Petit, de ilyennel. hogy egy gyermek akarna Petivel találkozni, olyannal nem. Megszoktam, hogy akár a játszótéren, akár más rendezvényen a gyerekek kikerülik Petit. Megértem, hiszen más a játékfunkciója, más a kommunikációja, más a beszédértése. Nem szoktam már magamban emiatt vívódni. Persze, picit fáj, Peti miatt. Mert látom rajta, mennyire vágyik a játékra a gyerekekkel.

Meglepődtem. Fogalmam sem volt, hogy élőben, a találkozás pillanatában Bence hogyan fog reagálni. Visszahúzódik anyja mögé, vagy tud majd Petivel kommunikálni. A fotózás végére hagytuk a találkozás pillanatát.

A fotózás napjára készültünk, de megegyeztünk abban családilag, hogy mindenki olyan ruhába jöjjön, amiben jól érzi magát, hogy ne feszengős képek legyenek. Én csak a hajamra vagyok hiú, így fodrásznál voltam, de a többi részem olyan volt, mint a többi, lóti-futi napokon. Se smink, se semmi extra. Önmagunkat akartuk adni.

Katalin nagyon megörült, hogy vittem a kék felsőt, mert volt egy titkos terve vele, ha én is beleegyezek.

Szerette volna a fiúkat ebben lefotózni. Mondtam, ez nem rajtam múlik, hanem a srácokon.

Katalin nagyon készült. Tudta, hogy Peti Kowalsky meg a Vega rajongó. Így az ő zenéjüket hallottuk meg, amikor beléptünk az ajtón. Peti meg is lepődött. Vele kezdődött a fotósorozat. Peti nagy kedvence Süsü is, Kowáék dalaira is Süsüvel táncol mindig. Így a pólója és Süsü jött vele. Ezek voltak az első fotók:

Lányom az elején nagyon ellenállt. Sőt, kijelentette, hogy ő nem akar mégsem a kamera elé állni. Szerencsére Katalin addig Petit fényképezte, amíg Eperke fel nem oldódott. A végére annyira bátor lett a lányom, hogy egyéni képet is engedett magáról, aminek én örültem a legjobban. Mert szerintem gyönyörű és őt nagyon szereti a kamera, elképesztő mennyire fotogén arca van. Velem ellentétben.

A sorozat elkészülte után, Peti elvonult a hátsó terembe, Kowát hallgatni és játszani. Mi pedig vártuk, hogy megérkezzen Bence, édesapjával.

Az érkezés pillanatában Bence már ment is befelé Petihez, mi kint maradtunk a stúdióban. Bence nem fordult vissza, nem hagyta magára Petit.  Beszélgetésünk közepén is, én hallgatóztam. Érdekelt, vajon hogyan fogadják egymást a srácok. Féltem, hogy Peti előrukkol a csúnya szavakkal, esetleg köpködésbe kezd. Miután nem voltunk még ilyen helyzetben, nem ismertem előre a reakcióját sem. Azonban csak azt hallottam, hogy Bence játékba vonta be Petit. Ösztönösen olyan játékot talált ki, amibe Peti is be tudott szállni. Teljes összhang volt kettőjük közt. Vidáman beszélgettek !, játszottak. Mintha ezer éve ismerték volna egymást. A kék felső különleges hatalma?

Mi pedig fesztelenül kommunikáltunk tovább. Bizonyos idő elteltével Katalin megkérdezte a fiúkat, hogy lefényképezheti-e őket. Bence és Peti lelkesen igent mondott. És íme, két eltérő értelmi képességű gyermek kéz a kézben. Nevettek, mosolyogtak. Nem éreztem Bencén zavart Peti miatt. Felnőttek is bőven példát vehetnek arról, ahogyan viszonyult a fiamhoz.

És nagyon ki kell hangsúlyoznom, hogy előtte egyszer sem találkoztak, egyszer sem látta Petit, csak anyukája mesélt neki, rólunk. Nincs a családjukban sem down szindrómás, sem más speciális gyermek.  Azaz nem része életvitelszerűen a másság az életükben.  Egyszerűen csak nyitott volt a lelke, a szíve Bencének. Előítélet és félelemmentes.

Kékek, eltérőek, mégis közös bennük valami. Mégpedig az, hogy mindketten gyerekek. Boldog és nyitott gyerekek. Down szindrómával, vagy anélkül, ez bennük van. Köszönet érte természetesen a szülőknek is. Hiszen az ő lényükből sem az elutasítás árad. Nos, valahol itt kezdődik az érzékenyítés. Ott legbelül, a lélekben, a szívünk érzelmeiben. Nincs erre recept, tanács.

Láthattam, hogy ez, bizony, az elfogadás, ösztönösen ott volt Bencében. Peti pedig boldog volt, örömmel sugárzó arccal mondta kifelé: ” Anya, lett barátom? Most itt volt barátom? Szeretett?”. Igen. Pár percre volt barátja…

Nem tudom Valevkának / Katalinnak/ mit adott ez a nap, és a folytatás, de szerintem neki is emlékezetes volt.

És Peti most is boldogan felkiált, meglátva a fotót: ” Anya, az ott az én barátom, ugye?”

Tessék példát venni Bencétől, így kell nyitni a másság felé. Ennyire egyszerű tud lenni. Nem hazudik a pillanat, amit ezen a fotón láthattok. Mosoly, vidám tekintet. Mindkettőjük arcán.

 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk pillanatát. Több részlettel, több gondolattal, érzelemmel, napi Petivel megtalálsz a Facebook felületén, Mindownnap blog név alatt. Ha van kedved, csatlakozz hozzánk.