Társbérlet vagy házasság

 

Vajon mikor lesz egy házasságból társbérlet, miért marad, aki marad, miért, megy, aki ,megy…Mikor ér véget ténylegesen egy kapcsolat.

Rengeteg történetet hallok mostanában, amik inkább már nem is házasságról szólnak, hanem egymás melletti élésről, társbérletről. Vagy már arról sem.

Általában a gyerek a  legfőbb összekötő kapocs ilyenkor, ő még a mozgató rugó. A legfőbb indok azonban az anyagi rész, hogy attól fél a kilépni szándékozó, hogy nem fogja tudni egyedül fenntartani önmagát és a gyerekeket, inkább marad a megalkuvás. Talán nem is megalkuvás, inkább a biztonságot adó megszokás, a kialakult rutin?

Hol futhat zátonyra egy ilyen szövetség, ami azzal indul el, hogy holtomiglan holtodiglan?

Számtalan oka lehet. Megszületik a gyermek, vele anya és apa is születik. Legtöbbször talán nem beszélik meg egymás közt a párok, hogy ki hogyan képzeli el a gyerek megérkezése után a feladatelosztásokat, az időbeosztást, hogy mindenkinek jusson levegő. Talán mást jelent mindkettőjüknek a törődés, az odafigyelés szó. És itt nagyon könnyen el lehet csúszni. Sokkal könnyebben talán, mint gondolnánk. A napi rutinok, az át nem beszélt napok?

Azáltal, hogy megbeszéljük a napjainkat, jobban megismerhetjük a másik minden napi ingerélményét, a rezdüléseit. És ezáltal lesz teljesebb a másik reakcióinak megismerése. Ezáltal támogathatjuk.

A legszomorúbb talán, ha az egyik fél nem fejlődik lélekben, hanem természetesnek véli a másik jelenlétét, hogy a másik mindig ott van, mindig, mindent megold. Talán az is a legnagyobb gond, hogy elfelejtik egymást a párok dicsérni, elismerni? Hogy megszüntetik a közös kapcsolódási pontokat? Hogy nincsenek átbeszélgetett esték, órák? Hogy az egyik érvényteleníti éveken át, a másik érzelmét, akaratát mindig? Hogy a társas magányba sodródik az egyik fél. És ez a legkegyetlenebb. Amikor érdektelenné válik minden, és az intimitás is elpárolog.

Aki nem kap pozitív visszajelzést önmagáról a másik által, sok-sok éven, évtizeden át, az elveszíti az önbecsülését. Aki ezt elveszti, az lassan láthatatlanná válik mindenki szemében és belekerülhet a depresszió mély örvényébe. És elhiszi magáról, hogy nem ér semmit, hogy ő tényleg egy senki. És itt lehet eltűnni.

Vagy itt lehet észrevétlenül teret engedni egy harmadiknak, hiszen a lélek és a test is szeretetre vágyik. Talán ez a harmadik egy pék, egy autószerelő, egy orvos, egy eladó, egy cipész szemében lehet jelen. És hirtelen minden értelmet nyerhet. Mert száz év után érezzük újra, hogy még vannak érzelmeink, hogy még élhetünk. Még akkor is, ha csak illúzió ez, de mégis. Mégis valami megmozdult, ott legbelül, az elfelejtett érzelmek birodalmában. Korrekt  házasságban élő ember nem ad ki jelet, mert lezárt. Mert nem lát, nem néz, ha házas.

Amíg annak érzi magát. Aztán arra is van példa, hogy az egyik fél erőn felül küzd a házasságért, amíg a másik meg sem mozdul, ennek pedig az az eredménye, hogy a küzdő fél előbb-utóbb feladja és már a házasság alatt meggyászolja a kapcsolatát, és lélekben már nem tekinti házasnak magát. Ehhez hosszú évek folyamata kell. Még együtt élnek, de lélekben már régen távol egymástól. Aki pedig meggyászolta már a házasság kifutását, az szabadnak érzi magát.

És el is hiszi, hogy léphet új kapcsolat felé. És meglepődik, ha más figyelmezteti, hogy házas.  Hiszen lélekben már éledne, és keresné azt, aki által újra érezné az életet, az érintés, a szeretetet örömét. Mindeközben mindenki azt hiszi, minden happy. És itt jön a nehezebb feladat. Felfogni, hogy igazán szabad, akkor lehet, ha kilép a házasságból. És odaállni a másik elé, hogy itt a vége, de a gyerekeknek fokozatosan vezetik be a tényt. Még vannak együtt töltött idők, nyaralások, telelések, közös fotók. De tudják, hogy vége.

Mert a gyermek lelkét fel kellene fokozatosan készíteni egy ilyen váltásra. És nem eszközként, fegyverként használni egymás ellen. Egy külön válás hosszú folyamat. És ami a legfontosabb, hogy a közös gyermek, mindig közös gyermek marad, közös anyagi felelősséggel kell/ene, hogy járjon. Így ki lehetne lépni, az anyagi függőségben való félelemből. Mert, ha kilépünk, megoldás is jön.  De nagyon hosszú az út a döntésig. Szerintem.

A külső, mástól jövő ingereket érző fél pedig türelemmel tudomásul veszi, hogy a zsigerből feltámadó,  minden pozitív érzelem egy ébresztő óra tulajdonképpen a lelke húrján. Jel arra, hogy még lehet más számára fontos, érző emberi lény, akit érdemes lélekben is megérinteni. De az is lehet, hogy az első, ébresztő, életet jelentő érzést kiváltó személy valóságos lesz, de az is lehet, hogy nem. Mert csak ennyi volt a szerepe. De soha nem tudni. Mert nem véletlenül érezzük, azt, amit…

És meg kellene tisztelni a másikat, egymást, a gyerekeket azzal, hogy hagyunk időt a feldolgozásra.

A legfontosabb kérdésen kell túlesni -szerintem- megtettem mindent, amit megtehettem? Önmagamhoz képest, és a helyzethez képest?

Ha igennel fekszünk, akkor el kell fogadni – bármilyen nehéz – , hogy egy x évig, évtizedig tartó házasság is kifuthat.

És tudni kell elengedni a másikat, megengedni azt, hogy még mindketten megtalálják a boldogságot.

Bátorság kell annak elismeréséhez is, hogy valami véget ért, hogy tudjunk tovább lépni. De csak akkor, ha mindent megtettünk, ha sikerült felismernünk az ok-okozati összefüggést.

Egy házasságban nem anyukát, apukát választunk, hanem társat. A gyermekünk nem a társunk, nem az anyukánk, nem az apukánk. A gyermekünk lelkében fellelhető dolgokat mi adjuk neki. A viselkedésünkkel. A napi dolgok láttatása által tanulnak. És gyermekek. Nem a kicsi énünk, önálló személyiségük és akaratuk van. Tilos lenne a saját akaratunkat, fájdalmunkat, sérelmünket rájuk terhelni, mert őket tanítanunk kell, és terelni. De ők élik meg a saját életüket.

Számomra az odafigyelés, a törődés azt is jelenti, hogyha a másik fáradtabb, mint én, akkor jobban támogatom, hogy nem a gyengeségeit emelem ki, hanem támogatom és erősítem, hogy segítem. a legjobb tudásom szerint

Nem szabad/na soha ítélkezni más felett. Nem mondhatjuk senkinek, hogy váljon el, vagy hogy maradjon. Ő élete, ő döntése. És honnan tudhatjuk, hogy lélekben már nem vált el? Csak kellett egy kis külső, lelket simogató érzés? Hogy nincs már folyamatban a válás? Az érzések nem véletlenül alakulnak, úgy, ahogy. Oka van.

Legyen bátorság a tükrünkhöz. Az érzelmi tükrünkhöz. És merjünk lépni, élni. Ahogy nekünk jó.

 

Forrás: unshplash

Köszönöm, hogy elolvastad életünk pillanatát. Több részlettel, több gondolattal, érzelemmel, napi Petivel, megtalálsz a Facebook felületén, Mindownnap blog név alatt. Ha van kedved, csatlakozz hozzánk. Köszönöm a figyelmet!