Bevállalnál magadról egy karikatúrát? Én megtettem.

 

Elég bátor vagy viszontlátni magad egy karikatúrán? Ami lehet, hogy meglep, vagy elriaszt.

Május végén, egy korszak lezárásaként és egy új fejezet nyitásaként, pár napot Visegrádon töltöttünk, a Hotel Silvanusban. Szinte őszi hidegben, esőben.

Ki sem mozdultunk a Hotelből, szerencsére a gyerekeknek a medence volt a lényeg, nekem pedig az, hogy nem kellett ezen a napokon autóba ülnöm, nem kellett ezer helyre rohannom. Egyszerűen csak voltam, tervezve a jövőképet, amiből a gyerekek semmit nem éreztek.

Egyik este, eltűnt a családom. A gyerekek azt mondták, a játszószobába mennek, én egyedül maradtam az asztalnál. Ezt a jelenetet megszoktam, nem aggódtam. Azonban a játszószobához érve megijedtem. Nem voltak ott. 

Annyira nem aggódtam, mert sejtettem, hogy a Hotelből, egyedül, nem mentek ki. Meg is találtam a társalgóban őket. Ők felmentek a szobába az apjukkal. Én még nem akartam felmenni, egyszerűen csak érezni akartam az este illatát, hallani a csendet, felkészülni a jövőre. Mert minden változás, változtatás egy folyamat vége. Én pedig mostanában érek eme folyamat végére.

Éppen le akartam ülni, amikor megszólított, egy őszes hajú, de fiatalos arcú úriember. Felajánlotta, hogy szívesen készítene rólam, lányomról egy karikatúrát, mert szerinte eléggé karakteres az egyéniségünk, érdemes lenne vászonra vinni. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy a Hotel Silvanusban erre is van lehetőség.

Megköszöntem, de hárítottam, azzal, hogy a lányom nem biztos, hogy partner lenne ebben. Eperke azonban este 8h előtt lejött hozzám. Megkérdeztem tőle, lerajzolhat-e minket a bácsi  /Eperkének bácsi, nekem nem/. Nagyon meglepődtem a válaszán, ami igen volt.

Ekkor mentem vissza a művész úrhoz, hogy jelentkezünk erre a feladatra. A művészt, Szabó Zoltán Sándornak hívták – persze utólag derítettem ki, mert eléggé zavarban voltam.

Gondolj bele, leülsz egy teljesen idegen emberrel szemben, és átadod neki az arcod, több időre. Fogalmad sincs, hogy egy művészi vénával rendelkező ember mit lát benned, mit láthat a lelkedben, a tekintetedben. És folyamatosan rá kell nézned, különben nem lesz hű az alkotás. Bele sem gondoltam, mire kértem a lányomat, mire vállalkoztunk, hiszen 1 órán át kellett aránylag nyugodtan ülnie.

Szerencsére a beszélgetés gördülékenyen ment a rajzolás alatt, találtunk közös témát, elmaradt a feszengés – részemről. A lányom már nehezebben bírta, de miattam végigcsinálta.

Jól esett hallani a művész úr szavait a hajamról, arról a hajról, melynek a színét, színkombinációját még 15 évvel ezelőtt találtam ki, amikor nem volt ennyire divat ez a fajta lilás-pinkes-vörös.

Ezalatt az egy óra alatt én is kaptam egy vékony szeletet az ő életéből, és megerősített abban, hogy bizony, mindenkinek megvan a maga keresztje, csak talán más időpontban kapjuk őket. Ki előbb, ki később.

Miután szemtől szemben ültünk, egy órán át, egy életre szóló emlék nekem is az ő arca, a szeme, a tekintetéből áradó szomorúság az életigénlésével együtt. Csak szerencsésebb éveket kívánhatok neki is.

Gondoljuk át, hányszor ülünk egy órán át, egy teljesen idegennel úgy, hogy az arcát nézzük. Szerintem nem sokszor. Percenként változik így a másik arca, mert ha valamit hosszú ideig szemlélünk, azt már alaposan megnéztük és változhatnak a vonások. Itt nemcsak én néztem az ő tekintetébe, hanem fordítva is így volt.

És elkészült a nagy mű. Félve vártam a rajz megfordítását. Egy karikatúra más. Az nem teljesen a tükörképed, hanem egy kicsit másik arc. Nem tudtam akarom-e látni, tudom-e fogadni.

És megtörtént a megfordítása. A lányom nem értette. Ő csak örült, hogy végre szaladhat.

Én meg csak néztem. Néztem a képet. Tudtam, hogy a lányom végig morcos volt, mégis tükrözte a rajz a báját. Nem bújt annyira szorosan hozzám, mint a képen, de a láthatatlan kapocs, ami köztünk van, látható és érezhető. 

Nem értettem  azonban azt a fránya, szigorú ráncot a homlokomnál. Valahogy nagyon komolynak és szigorúnak tűntem akkor önmagamnak – megint…

Szabó Zoltán Sándor azonban megnyugtatott, hogy az ember arcán valahol ott az élete, ne legyek magamhoz túl szigorú. Mert ami mögöttem van az években, az benn van a lelkemben, és az arcomon. És csak a mentalitásunk menthet meg sokszor a ráncoktól, hogy nem mást hibáztatunk soha, hanem önmagunk dilijét, önmagunknak tudjuk be.

Sokszor hallani, hogy változtass önmagadon, így, úgy, amúgy. Szerintem meg csak akkor lehet, ha már látjuk a hibáinkat, ha már készen állunk a változásra. És tudni kell mi van mögöttünk. Tudni kell mit tettünk meg és mit nem.

Ez a karikatúra hetente mást jelent nekem, hetente másik Anikót látok benne. Érdemes az életben egyszer, egy ilyet csináltatni, mert meglepődsz majd, mennyire mást ad vissza naponta. Ez nem fénykép, ez egy rajz. Rólad, az életedről. 

Ha elmész a Hotel Silvanusba, ragadd meg ezt a lehetőséget, mert ez egy érdekes emlék is egyben. Érdekes, mert számtalan arcodat látod benne, attól függően milyen hangulatban vagy. És hetente, havonta, évente láthatod másként magad, az érzelmeidet, az életedet. 

És a lányomnak is lesz mit nézegetnie, ha én már nem leszek jelen az életében.

Nekem ez különleges pillanat volt, a lányomról és rólam.