Min múlik, hogy lenéznek Téged vagy irigykednek rád?

Lassan zárjuk a nyarat.

Ez a nyár rengeteg szempontból MÁS volt, legfőképpen azért, mert bizonyos dolgokban komfortzónán kívülre léptem, bizonyos dolgokban legyőztem magam.

Kaptunk az Élet tortájából most több szeletet, amit megvenni soha nem tudtunk volna, mégis megkínáltak vele, mi pedig elfogadtuk. Azaz én elfogadtam, a gyerekek pedig már csak a hozadékát élvezhették.

Ez a két ” szelet torta” nagyon finom volt, mégis nagyon elgondolkoztatott. Elgondolkoztatott azon, vagy talán most értettem meg igazán mit jelent az, hogy nem mindegy hogy nől fel az ember, mit lát, tanul, hogyan szocializálódik.

Élünk egy adott helyen, adott feladatokkal.

Mindig büszke voltam arra, hogy el tudom határolni magam mások életétől, nincs bennem irigység, nincs bennem az az érzés, hogy féltékeny lennék más sikerére. Én még büszke is tudok lenni, ha ismerősöm lesz sikeres. Képes vagyok más örömének örülni.

Most megtapasztalhattuk pár napig, milyen lehet úgy élni, hogy van egy nagy konyhád, van asztal a konyhában és hely ! is, van tér egy lakhelyen belül. Éjfélig társasoztunk a konyhaasztalnál, jókat nevetve.

Megtapasztalhattuk, milyen érzés, ha mindenkinek van tere, betekintést nyerhettünk egy másik milliőbe, megérezhettük a gondtalanabb élet szelét.

Elgondolkoztatott, hogy vajon, aki ilyen körülmények közt cseperedik fel, akinek minden luxus megadatott és ez a természetes, az vajon az átlagemberen  átnéz vagy megtanulja az élete folyamán a tiszteletet, mindenki felé, lenézés nélkül? 

Nem magam miatt jöttek ezek a gondolatok, hanem inkább a lányom miatt, hiszen mihez kezd majd azzal, ha valaki dicsekszik, miközben őt megveti, mert egyszerűbb körülmények közt él.

Felnőttként én már tudom és megéltem, hogy az anyagi jólét, a kényelmes élet megvalósulása nagyon sok mindentől függ. Szerencse, tanulás, kitartás, szülői háttér,  sok munka, jó üzlet eredménye is lehet. Sokan megdolgoznak azért, amit felépítettek a családjuknak.

Vannak ilyen ismerőseim, de ők tudják értékelni a saját életüket és nem néznek le senkit, hanem a háttérből segítenek másokon. Vajon ez az általános, vagy az, hogy kevesebbnek tartják azt, aki csak egy tömblakásban él?

Nekik, akiknek sikerült a számukra megfelelő egzisztenciát felépíteni, pedig a rengeteg irigy emberrel kell szembenézni.

Nem tudom. Alap lenne egy gyerekkel is megértetni, hogy nem minden természetes, ami van, hogy egy ruhára nem mondjuk a másik kislányon, hogy maradi vagy ciki, de azt is megtanítani, hogy nem irigykedünk, mert a mi életünk a miénk, a másik élet pedig másé. Hiszen családonként más és más az anyagi helyzet, a háttér.

Szerintem nincsen olyan szülő, aki ne szeretne a gyerekének mindent megadni, megmutatni, de ezek kivitelezése nem mindig csak az akaraton múlik. Nálunk, és még sok helyen becsülettel dolgoznak a szülők, mégsem lépjük át a társadalmi hovatartozásunkat, az átlag státuszt. Bánt? Nem, nem az bánt, hogy anyagilag átlagosan élünk, hanem az bánt, hogy mások még ezt is irigylik tőlünk, mások pedig lenéznek emiatt, emberileg besorolnak az anyagi hovatartozás végett. Valahol sok, valahol kevés vagyok, pedig nem. Csak ember vagyok, értékrenddel, ahol a tisztelet még jelen van.

Mindig azt mondom, azt kell megkérdezni, hogy az adott helyzetből kihoztam-e a maximumot. Igen válasznál nyugodtan alszom, a nemnél pedig keresem a megoldást.

Apa délelőttös, délutános, éjszakás műszakban, maximálisan mindent megtesz, a munkájáért is. Szereti amitt csinál, ért is hozzá / karbantartó géplakatos technikus/, de a váltott műszak 40 év felett egyre nehezebb, egyre többet kivesz az emberi testből.

Én pedig én. Nekem még kelleni mit kitalálnom.

Jelenleg leginkább azon töröm a fejem, hogy az egyetlen nagyobb szobánkat, ahol az asztal is van, ahol eszünk, hogyan rendezzem át, hogy Petinek is legyen egy Peti-sarok…

Szóval, rengeteg élmény, benyomás, szorongás után este a lányom, lefekvéskor: ” de jó itthon aludni végre”.

A lakásunk a lelkünkkel is töltődik, a szeretetünkkel. A gyerekeim csillogó szemét elnézve, boldogok, nincs hiányérzetük.

Valószínűleg én gondolok túl mindent, illetve a kapott reakciókra reagàl a fejem.

A boldogság kék madara, a boldogság két madara előttem van.

Csak rájuk kell néznem, és értékelnem mindazt ami bennük van, a sok élményt, amit másnak köszönhetünk, nem azon szomorkodni, hogy ezt én nem tudtam volna megadni nekik, hiszen elfogadni is tudni kell…mégha nehéz is.

Köszönjük ezt a nyarat ! 

 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, ha tetszett az írás csatlakozz az oldalhoz, ha akarsz, vagy csak oszd meg, ha van kedved hozzá.