Anyaszabi – a legnagyobb álom – csalódás volt?

Képzeljétek, a héten 3 napot a gyerekek nélkül voltam…

Nagyon régóta vágytam erre, a csendre, hogy ne kelljen figyelnem semmire, hogy csak önmagam lehessek.

Hétfőn délután indultak el apukájukkal, anyósékhoz. Tele voltam ezer tervvel: átpakolom, kitalálom, kitakarítok, csili-vili lesz minden és a többi, és a többi.

Az elmenetelük után ültem a romhalmaz közepén és nem voltam boldog. Úgy éreztem ekkora csendet nem tudok majd elviselni, hogy Peti ölelése, mosolya, Eperke mindene nélkül semmi nem megy.

Komolyan, nagyjából 1 órán keresztül csak ültem, hirtelen üresnek, nehéznek, végtelen fáradtnak és magányosnak éreztem magam.

Nagyon nehezen emeltem fel a popsimat. Nem akartam semmit, csak őket.

Voltak elintézendő dolgaim, így ki kellett mozdulnom. Azomban a nagy megvalósításból semmi nem lett. 

Egyrészt megviselt a hőség, másrészt nem voltam képes semmire.

Feküdtem, ültem és filmeket néztem. Nem főztem magamra, lekvàros kenyéren éltem ezeken a napokon. Boltba se mentem.

Néztem a filmeket és azon gondolkodtam közben, hogy mennyire jó ez, mennyire más inger, de mégse az igazi. Ritkán jutok ahhoz h egy filmet meg tudjak nézni, most meg kánaán volt, de annyira azt éreztem, hogy NEM ez hiányzik.

A vágyott szabadidő, a vágyott énidő. Szó szerint fizikálisan legyengített, hogy nem voltak velem, hogy a mozgató rugóim nélkül nem indul jól a nap. Nem tudtam igazán aludni sem, annyira bennem és velem élnek, hogy a hiányuk felborította a mentális állapotomat.

Úgy tudok jól aludni, ha ott vannak, a megszokott rutinok nélkül nem tudtam mit kezdeni magammal. Na jó, a pelus cserélgetése nem hiányzott.

Talán, ha többször kapnék több napot jobban menne a szabadság? 

Elgondolkoztatott ez. Ez is. Ugyanakkor rájöttem, hogy a nagyon vágyott pillanat elérésekor nem biztos, hogy azt érzi az ember, amit szeretne, hanem éppen az ellenkezőjét.

Mégis, tanított ez a pár nap nekem. Önmagamról. Sikerült kívülről látnom azokat a dolgokat, amikről eddig azt hittem,hogy rossz, vagy miattam rossz.

Ráláthattam a Csendre, köszönöm, de az már nem jó nekem. Ennyi időre, ilyen hirtelen, nem.

Aki ismer, tudja, hogy aktívan tudok bűntudatot és szorongást generálni. Azt hiszem ezekből most egy picit letettem.

Pénteken mentem a gyerekek után. Látni a vasútállomás peronján az arcukat, amikor észrevettek, ahogy kiabálták, hogy „anyaaaa!”, ahogy futottak felém, úgy éreztem visszakaptam a másik felemet. Eperke el sem engedett,ezer ölelés, Peti csak mosolygott.

Ugyanakkor tudom, hogy máskor is el kell engednem őket, önmaguk miatt. 

Nekem pedig a szabadságot kell megtanulnom, mert nem gyengíthet le ennyire az az idő, amit magamnak adok. 

A vonaton azonban a megoldás is megérkezni látszott sok problémámra. Azaz a Csendbe bekúszott mégis sok minden más, ami építő, pedig azt hittem jól elcsesztem, mert nem feldobott ez a pár nap. Nem éreztem, hogy kipihent lettem.

Ugyanakkor talán éreznie kellett a gyerekeknek, hogy anya hiányozni is tud.

Volt ideje a gondolataimnak, érzelmeimnek másik vágányon cammogni, így lehetőség volt új gondolati elemeknek felszállni életem vonatára. Ez a legfontosabb. S igen, néha tényleg ki kell szakadni, de a csalódás érzése ne legyen megtévesztő, mert a háttérben megszületik pár új elem, ami később mutatja meg önmagát, a csalódásból így lesz egy lépcsőfok, amin mégis felfelé mész.

Folyt köv…

 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, ha tetszett az írás csatlakozz az oldalhoz, ha akarsz, vagy csak oszd meg, ha van kedved hozzá.