Balaton, 30 éve és most...

Néha messzebbre kell menni, hogy másik nézőpontból is lásd az Életed, a gyerekeid, a jövőd.

Gondoltam egy nagyot és elvittem a gyerekeimet a Balatonhoz, Balatonszemesre. Erről ITT olvashatsz. Ez az út most leginkább rólam szólt, miattam jött létre, köszönhetően egy barátnak, aki tudott ajánlani nekünk megfelelő szállást. SOHA nem voltam eddig egyedül két gyerekkel strandon,vagy ennyire messze az otthontól. A vezetéstől, az úttól nem féltem, bár sajnos mindenki tudja, hogy a megérkezés mindig bizonytalan, de vigyáztak ránk az őrangyalaink.

A szállásunk pedig valóban a part mellett volt szinte, csak ki kellett sétálni a táskánkkal és ennyi. Nem kellett autóba ülnöm, nem kellett cipekednem. Nem volt hőség, amikor mi voltunk, de így a gyerekek láthatták a Balaton viharos oldalát. Peti köztudottan vízimádó, a lányomnak inkább vannak félelmei.

A víz elsőre hidegnek tűnt, de meg lehetett szokni, élveztük a hullámok által adott élményeket. Legnagyobb meglepetésemre a lányom is legyőzte a félelmeit, ennek örömére már a matracon is bátran lovagolt.

Mégis azt volt a legjobb látnom, amikor elfeküdt rajta és csak nézte a tájat, a vizet, szívta magába a látványt, az élményt. Néztem az arcán az átszellemülést, megérintette őt is a Balaton. Adhattam és mutathattam neki valami újat, amit eddig nem tapasztalt. Megérte bátornak lennem, megérte a komfortzónát elhagynom. A lányom is gyűjti a nyáron a bátorság pontokat, bőven.

A vízben is kaptam segítséget, ha Peti éppen már szétvacogta magát és ki kellett vele ülnöm a partra. Kis strand, egy idő után látásból tudtam, ki kihez tartozik. Egy apuka rendszerint szintén bent volt a vízben két fiával, ő mondta, hogy menjek ki nyugodtan figyel addig a lányomra is. A víz nem volt mély, de akkor is kell, aki egy hirtelen zavaró tényező esetén tud neki segíteni, hiszen hiába ülök a lépcsőnél, mire beérnék másodpercek telnének el.

Így picit könnyebb volt. A parton szemlélődve eszembe jutott, milyen voltam 25 évvel ezelőtt, mennyire utáltam fürdőruhában lenni, mert azt hittem mindenki engem fog bámulni, mert nem vagyok tökéletes. Jót mosolyogtam a régi önmagam gondolatain, azóta bőven megtapasztalhattam az élet oldalait, annyi minden átértékelődött,azaz most már lazán ücsörgök a strandon.

Éreztem azt a régi balatoni feelinget, de már minden más lett, bennem. Jelenleg felért nekem egy több hetes luxusutazással esténként az, hogy hallhattam a víz hangját, ahogy a kövekhez csapódtak a hullámok, beszippanthattam a megtagadhatatlan illatot. Ugyanakkor már nem lesz semmi sem olyan, mint sok-sok éve, anya lettem, nem kis feladattal.

Egyik nap a vízben mellettünk állt egy nagymama, az unokáival volt. Nagyon szép, szeretetteljes légkör vette őket körbe. Láttam Eperkén, hogy ő is észrevette. A strandon is több nagyis család volt.

Este a sok inger hatására, vagy csak a hiányérzet miatt Eperke sírt és zúdította rám a kérdéseit: ” A Petit miért nem tudja a doktor bácsi meggyógyítani? Már 10 éves és pelusos, és néha csúnyán beszél és köpköd. Ő mindig ilyen marad, de akkor mi lesz velünk? Engem a cicás mama miért nem visz el strandra, vagy a messzi papa fagyizni vagy sétálni a tó körül? Nem szeretnek? Itt annyi nagymama és nagypapa van az unokáikkal ! „

Feküdt az ágyon, mellé ültem, simogattam a haját / Peti elvonult a másik szobába /, sírva tudtam csak válaszolni.

Elmondtam, hogy Petinek nem tud a hiányzó bele visszanőni, nem tudom lesz-e valaha pelus nélkül, és a furcsa viselkedése sem fog elmúlni, őt így szeretjük, de az természetes érzés, hogy bizonyos tulajdonságait ! nem szereti Eperke, mert mindenkinek vannak hibái. Mondtam azt is, hogy amikor éppen ő velem veszekszik, akkor is szeret, csak éppen nem szereti, ha felemelem a hangom, ahogy én sem szeretem a hisztiket, de attól Őt, mint a lányomat szeretem, mindig szeretem, minden körülmény közt. Érzelmileg ugyanígy levezettem Petit, hogy nekem sem könnyű, hogy még mindig pelust kell cserélnem, hogy ennyi mindenre kell figyelni, de Petit szeretem.

Azt is elmagyaráztam, hogy cicás mama a nagypapa miatt nem tud jönni, vagy menni vele sehova /nagypapa demens/, de attól őt, a lányomat szereti. Messzi papa pedig fáradt. Éreztem és nagyon fájt, hogy tudtam mi hiányzik neki, azok a felejthetetlen nagyszülős élmények, amit CSAK ! a nagyik adhatnak meg, mert a szülő nevel, a nagyik kényeztetnek. Ráadásul neki egyik oldalról sem adatik ez meg már, pedig pont Peti miatt néha el kellene szakadnia tőlem, Petitől. Más ingert, mástól megtapasztalni. Sírva kértem tőle bocsánatot, hogy ne haragudjon rám, de nyáron én vagyok egyedül a nagyi, az apuka, a dilis anyuka, s tudom, hogy a veszekedéseink emiatt vannak, mert az ő pici lelke vágyik nagyon másra is, és ez így természetes, de én meg nem tudok mindenkit pótolni…

Közös sírdogálás után javasolta, menjünk sétálni. Este volt, de menjünk. Arra mentünk amerre ő szerette volna. Így találtunk egy étkezdére, Kishalász Bisztróra. Nagyon jól, ötletesen volt kialakítva a helyiség, hatalmas kerti résszel, de nyitott, fedett területtel is. Kérni kellett, sorszámot kaptunk, majd ez alapján mentünk az ételért és fizetni. Alaposan meglepődtünk az adagon is, de a legnagyobb boldogságot a gyerekeknek a léghoki okozta. Peti is fantasztikusan jól kezelte a játékot. A két gyerekemnek közös játéka volt, veszekedés és szomorúságmentes percek, órák következtek. Én is megtaláltam a kedvenc csapolt belga-meggyes sörömet, beültem a sarokba, ahol játszottak a gyerekek. Közben nézelődtem, a fiatal, dolgozó lányok a gyerekekkel végtelenül kedvesek voltak, Peti szókimondási kényszerét is mosolyogva fogadták, pedig nem unatkoztak. Folyamatos pörgés volt, megszervezett, nagyon jól megszervezett munkafolyamatokkal. Én sem éreztem kellemetlenül magam, egyedül, a sörömmel.

Ideális volt, hogy a gyerekeknek volt szabad terük a mozgásra, én pedig ülhettem nyugodtan, élvezve az italom zamatát, a balatoni nyár illatát, szívemben az előtte lévő beszélgetés fájdalmával még. A lényeg azonban az volt, hogy a lányom elfelejtette a lelke szomorúságát és önállóan, vigyorogva mentek pénzt váltani.

Három este is voltunk itt, mert a bevált helyet nem akartuk lecserélni, jól éreztük magukat.

Hiába voltam egyedül, mégis adott ez a pár nap egy kis más érzetet, a kiszakadásét, hogy végre a megszokott körforgásból kiléptünk, kiléptem, új arcok, új helyek. Hiába nem volt sok kommunikációm felnőttel – talán ezt már végleg megszoktam, elfogadtam – hiába voltak ugyanúgy feladataim, mégis jó volt, mert ezt évek óta először én akartam, nagyon.

Át kell programozni magam, a folyamatos bűntudat gyártásomat le kell/ene állítani, hogy mit is csinálok rosszul, vagy éppen mit nem csinálok meg, vagy épp nem azon agyalni , hogy elrontom-e a gyermekeim lelkivilágát. A túlfáradt lelkem a negatív energiát is bevonja, abból pedig elegem van. A környezetváltás tett jót, a nagy szabad tér, megszüntette a bezártság és elmagányosodás érzésemet, szabadított fel valamennyi energiát és a gondolataimat is tudta jó irányba terelni, talán tudok mosolygósabb lenni, legalábbis szeretnék.

Talán a vélt és nem létező problémákat is letettem, talán arra már a maratont futó gondolataimat, a még még még kényszert picit már elengedtem. Picit. Keresem tovább az utam…Egyik orvos ismerősöm mondta kedden, önmagamra, a vágyaimra időt szánni nem bűncselekmény. Ledöbbentem, hogy egy kívülről látó ember ezt érzi bennem? Mennyire mást érezhetünk és mennyire mást láthat bennünk más.

Köszönjük Balaton, köszönjük nyár, köszönjük, hogy itt lehettünk !