Megsiratni egy hajléktalant? Igen, Süsü könyvet és mosolyt adott, Ember próbált maradni…

Végre kinyitottam a laptopomat. Végre képes voltam rá. 

Komplett terv volt a fejemben, hogy miről szeretnék írni, de az élet megint felülírta. Olvastam egy hírt a városunk zárt csoportjában és nehéz lett a lelkem. Emlékeztek a hajléktalan bácsira, aki Petinek adta az eredeti Süsü a sárkány könyvet? Ebben a bejegyzésben írtam róla: Egy hajléktalan szívbemarkoló gesztusa Peti felé.

Lassan egy éve már ennek. Azóta is rendszeresen kerestem, tudtuk, hogy fix helye az aluljáró. Volt egy széke, amin üldögélt, mellette rádió, könyvek és cd-k halmaza. Az „ágya” is ott volt megvetve. Mindig megkérdeztük mire van szüksége, mindig Peti is velem volt. A bácsi elmondta, hogy enni hoznak neki, inkább pénzt kért mindig. Én pedig adtam, általában egy ezrest. Egyszer pont mondta: ” inkább pénzt szeretnék, mert cigit vennék. Enni kapok.” – amikor a hátam mögött elsuhanó férfi gúnyosan megjegyezte, hogy miért adok pénzt, ha cigit vesz belőle. Miért? Mert tudtam, hogy enni és inni kap. Nem volt alkoholista, nem csinálta össze magát, NEM !!!! kéregetett soha, NEM bántalmazott senkit. Sőt, inkább őt érték inzultusok azon a helyen. Nem kérdeztem ez élettörténetét soha, mert úgy gondoltam, ha elmondja magától elmondja, ha nem, nem. Az ő élete volt, gondolom esetleg tele fájdalmas hibákkal, téves döntésekkel. Bármi is juttatta az utcára, semmi közöm hozzá.

Az viszont megmásíthatatlan tény, hogy megőrizte emberségét. Petinek is a legnagyobb ajándékot adta oda. Tisztában volt a könyv értékével, mégsem fogadott el, csak nagy nehezen pénzt érte, mert Peti mosolya neki többet ért. Mindig tisztelettudó volt, szépen beszélt, káromkodások nélkül, a könyvek tartották benne a lelket. A hideg beérkezte után, az egyik éjjel pont gondoltam rá, hogy vajon bement-e a hajléktalan szállóra / nem ismerem az ottani körülményeket, de lehet hallani történeteket /, látjuk-e még őt a tél előtt. Nem tudtam sem a nevét, sem a korát, nem kérdeztem, mert mindig rohantam, rohantunk.

Ma délelőtt olvastam a csoportban, hogy a rendőrök fekete zsákba helyezték. Meghalt. Kiderült beteg volt, csúnyán köhögött már, de többet nem tudok, a pletykákra, találgatásokra nem adok.

S bizony megsirattam. Miért? Az én szememben ő ember volt, szerény, barátságos. Mindenki követ el hibákat, szerencsés esetben tanulunk belőle. Tényleg nem ismerem az életét, láttam belőle egy villanást, én csak azt érzékeltem, ahogy kommunikált, ahogy még ő tudott adni. Élete utolsó időszakát egy tőlem távol levő dimenzióban élte, az utca törvényei alapján.  Nem az ítélkezés a dolgom, soha nem volt az. Nem mondhatunk senki életéről véleményt, amíg nem hordjuk az ő cipőjét, nem láthatjuk az útját, ami idáig vezetett.

A zárt csoportban is szeretettel emlegették őt. Bizony, egy hajléktalant. Vajon látja ezt most odafentről ? Vajon sejtette, hogy körülményei ellenére még van, aki szeretettel és tisztelettel gondol rá ? Hogy nemcsak leköpködő emberek vannak? 

Nem tudom jöhet-e jókor a halál, hogy számára a halál vajon megváltás volt-e. Ezt csak ő tudhatja.

Nekünk van egy emlékünk tőle, a könyvről mindig eszembe fog jutni, mi őrizzük emlékét.

Remélem odafönt van és már nem fog fázni, már nem lesz beteg, hanem szeretettel néz le mindenkire.

” Kinek könnyebb vajon? Annak, aki hisz Istenben, vagy annak, aki félvállról veszi az egészet? A hit bátorít, mi azonban tudjuk, hogy nincs mitől félnünk. Csak akkor rossz a halál, ha elmulaszt valamit az ember. Csak akkor rossz, ha soká tart, s annyira fáj, hogy az ember elveszíti méltóságát.” Ernest Hemingway

Vajon hol kezdődik az emberi méltóság elvesztése? Apunál, aki már a demencia világában él, s aki már nem a jelenben, hanem az emlékek világában él? Vagy Petinél, aki szintén végtelenül kiszolgáltatott ? Vagy egy hajléktalanná válás esetén? Az emberi tartás meddig képes megmaradni? 

Pár hete egy ismerősünk távozott, Ágó, hirtelen. Életerős, mosolygós, intelligens, türelmes, jó lelkű édesapa. Sportember. Elment bicózni a barátaival, s már nem tért haza, megállt a szíve. Nem aludtam napokig, állandóan az arca, a szavai ugrottak be. Elképzelni nem tudom mit érezhet a felesége, a fia. Nagyon sokan szerették, nagyon sok emberben hagyott lenyomatot. 

Nem tudom ez a hajléktalan hány embernek fog eszébe jutni, hányan éltetik tovább a lelkükben. Lesz-e temetése és hol, ki intézi, lesz-e aki jelen lesz. Én itt és így búcsúzom Tőle. Peti megkérdezte miért sírok. Elmondtam neki, hogy meghalt az, akitől ezt a könyvet kapta. Rám néz : ” De Süsü nem halt meg, mindjárt jön. A bácsi odament a dédi mellé, ahol Győző is van? ” . Dédi és Győző évek óta elmentek, Peti emlékszik rájuk, nagyon is.

Ne tudhatjuk ki mikor távozik, Peti születésével intenzíven megkaptam a halál árnyékát is. Valahogy így, ahogy ebben az idézetben van: 

” Mindenkinek megvan a saját halála. Egész életünkben elkísér. A születésünk pillanatában világra jön velünk a halálunk is, aztán a végén kivisz. Vállon kocogtat vagy kézen fog a halálunk, és azt mondja, gyere szépen, itt az idő.” Philip Pullmann

Csak sajnos nem tudjuk, mikor van itt az idő. Jobban kellene vigyázni magunkra, jobban kellene értékelni a pillanatot, de sokszor nem megy,  mert gyarló az ember. Legyen nekik könnyű a föld. 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, gondolataimat és érzelmeimet.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, ha tetszett az írás csatlakozz az oldalhoz, ha akarsz, vagy csak oszd meg, ha van kedved hozzá.