Hány éves Peti? 10 ? Vagy mégsem? És fáj, hogy mégsem 10, hanem ??….

Nehéz az egy hét táborban megéltekről írnom.

Sok érzelem, gondolat….Nagyon nehéz szívvel zártuk az utolsó napot, mert jól éreztük magunkat. Élményekben gazdag volt. Minden szempontból.Utána két napig hiányérzet és űr maradt. 

Négy nap. Négy napon át láthattam az egészséges gyerekek közösségét, egy napi elfoglaltságukat, játékaikat, huncutságaikat. Fiúk, lányok. Majdnem 30 fő.

Ennek a kalandnak úgy indultam neki, hogy egyedül a tábort vezető hölgyet ismertem, akitől a lehetőséget kaptuk. A lányomat, még egy kislányt, s a fiamat. Bele sem gondoltam, hogy ez merész vállalkozás-e a részemről, vagy sem, mert annyira megörültem az esélynek, hogy minden más dolog a háttérbe szorult. Nem tudtam mi vár rám, nem volt bennem sem szikrányi félelem , sem idegesség, csak menni akartam. Megnézni egy ilyen helyzetet a valóságban, ráadásul itt a saját bőrömön tapasztalhatok mindent. Második naptól mehettünk, hogy az első nap összeszokási rendszerét ne zavarjuk meg, hiszen 30 gyermeknek, akik nem is ismerték mind egymást, kellett az új hellyel, feladatokkal, szabályokkal összeszokni.

Peti tette a dolgát, festett, rajzolt, játszott, nem zavart senkit.

A többiek érzékelték a másságát. Volt, akit nem zavart, de volt, aki kitartóan figyelte őt.

A lányom  mindig hívta Petit játszani. Volt, hogy együtt mentek a játszóteres részhez, a hintához. Messziről figyeltem őket, mindig ezt teszem. Akkor lépek közelebb, vagy avatkozok bele helyzetekbe, ha ők nem tudják kezelni.

Miután beültek a hintába, három fiú ment utánuk. A legmagasabb, legelevenebb kitalálta, hogy közvetlen Peti feje fölé, a hintát tartó rúdhoz dobják a labdát. Úgy, hogy Peti ott ül…Szerencsére nem kemény  labda volt náluk, csak egy hagyományos gumi laszti. Peti ! rájuk szólt : ” Hé, mit csináltok, ha eltalál, nekem ez fájhat ! ” – de maradt a hintában. A fiúk nem távoztak. Játszották a furcsa játékukat. Én ekkor már sétáltam feléjük, egyszer eltalálták Petit, akarták folytatni, mire épp odaértem és a labdát megfogtam.

Megkérdeztem hány évesek, megkérdeztem, cserélnek-e helyet Petivel én meg dobom a labdát úgy, ahogy ők. Megkérdeztem, jó érzés-e , ha nekik fáj a lábuk, kezük, arcuk egy esés után, nekik fáj-e, ha valaki megdobja őket. Mesélték, hogy igen, hallottam történeteket. Minden harag és düh nélkül elmondtam, hogy Petinek, és minden furcsának tűnő gyereknek is fáj ugyanez. Megkérdeztem miért nem mentek arrébb, amikor Peti rájuk szólt. A válaszuk egyszerűen a hallgatás volt… Próbáltam megértetni, hogy attól, hogy valaki gyengébb, nem harcias, attól nem kell/ene bántani… A fiúk bocsánatot kérve távoztak. Petitől kértek bocsánatot.

Másik ilyen történet: Petinek adtam egy színes labdát, gondoltam játszunk a focipályán. Kiengedtem a benti helyiségből egyedül. Mire utána értem az egyik fiú, elvette tőle és az erdő széléig rúgta a labdát, Peti pedig vidáman szaladt utána, miközben a többiek nevettek rajta. Nem látták, hogy kijöttem. Megvártam amíg Peti messzebbre megy, megkérdeztem, miért vették el tőle a labdát és miért nevetik ki? Megkérdeztem a fiúkat, hogy nekik jól esik, ha valaki kinevetné őket, mert szőke a hajuk, vagy mert éppen zöld pólót visel? Megkértem őket is, ismételjük el a helyzetet fordítva…Csend volt. Mindezt halkan mondtam, nem kiabálva. 

7-10 éves gyerekekről beszélek. Nem az ő hibájuk, hogy nem tanulták meg az ilyen helyzetek kezelését, ha nem tudnak Petivel játszani, hiszen nincsen ez sehol tanítva. Természetesen kellenek alapszabályok, de valljuk be, a kiskamaszkor önmagában nem könnyű, a gyerekeknek sem. Elég egy vezér, egy érdekes egyéniség, aki meg akarja mutatni, hogy ő a Valaki, a többiek pedig mennek utána. 

Megtanítani, hogyan kell viselkedni és viszonyulni a MÁSSághoz, a mi dolgunk. Felnőtteké. Megtanítani a korrekt játékot, szintén. 

Nekünk, speciális gyereket nevelő anyukáknak pedig el kell fogadnunk, de teljesen elfogadni, hogy a gyermekünk milyen szinten van, és nem szabad elvárni, hogy a saját korosztálya akarjon vele játszani, mert ez értelmi szinttől függ, mit érthetnek meg a gyermekeink, s nem az ép értelemmel rendelkezők hibája, hogy a játék hevülete minden gyermeket magával ragad…A legnagyobb kihívás talán tisztán látni a gyermekünk másságát, teljesen tisztán.

Nem kell elvonulnunk és elzárkózni, meg lehet próbálni a játékot, mert van, aki velünk tart, ennek örülünk, de van, aki nem, arra pedig nem szabad haragudnunk.

A gúnyolódás, csúfolódás is valamiért már alap része lett a gyermeki közösségnek. Talán mindig az volt, nem tudom. Azt tudom, hogy én nem erre nevelem a saját gyerekeimet, de az is tény, hogy vannak dolgok, amik nem a nevelésen múlnak, hanem a genetikán, személyiségjegyen, generáción is egy picit…vagy nagyon. Nem vagyok szakember, csak egy édesanya.

Azt is láthattam, a lányom mennyire jól ismeri Petit, mennyire odafigyelt rá, vitte játszani, figyelt rá.

Nekem érdekes és fájó is volt látnom, hogy mennyire eltér Peti a korosztályától. Eddig, ennyi ideig sehol nem voltunk így. Más, amikor egy szösszenet erejéig várakozunk a lányom sulijában, más, amikor 1 órát töltünk egy játszón. Valahol talán a hárítás, a jogos önvédelmi mechanizmusom is előjön ilyenkor, hogy NE hasonlítsam senkihez.

Mégis. Mégis átfut egy leheletnyi fájdalom. Fátyolos ködszerű folt szívem közepén, hogy vajon milyen lenne Petim egészséges 10 évesen ? Milyen magas lenne ? Milyen iskolába járna? Milyenek lennének az osztálytársai ? Lenne ekkor barátja? Milyen lenne akkor a testvéri kapcsolata? Bugyuta kérdések, ugye? Hiszen ezekre soha nem kapok választ. 

Egy képzeletbeli párbeszéd talán így zajlana: 

Minden nap hoz valamit, amiből tanulok, amitől félek. 

Legközelebb, ha lesz ilyen esélyünk még / most már lendülettel is keresni fogok /, akkor az első napon lehetőséget kérek, hogy bemutathassam a gyerekeknek Petit, hogy elmagyarázhassam a másság okát, hogy lehetőséget adjak az elején a kérdéseik feltevésének és megválaszolásainak, hogy elmondjam, mit is ért meg, mit is lehet vele játszani…

Nehéz egy ilyen kitekintő hét után visszazökkenni, két napig mindannyian hisztisek voltunk…

Köszönjük a lehetőséget Klári néninek….

Köszönöm…hogy elolvastad életünk röpke pillanatait…

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén…