" Neked ilyen tesód van, aki ilyen furcsa és csúnyán beszél?"…kérdezte ma egy kislány a lányomtól…

Érdekesen tudja osztogatni az élet a lapokat…

Nálunk a helyi könyvtárban nyáron, szerdán és csütörtökön külön programok vannak, szöszmötölés, játékok.

Ma elmentünk. Mindig szuper dolgokat lehet alkotni. Egyszerű, ötletes, de mégis nagyszerű kis apróságok / csak legyen helyem tárolni / .

Peti szokásához hűen berontott a gyerek részhez: -” Sziasztok, megjöttem.”-. Alig értük utol. Az itt dolgozók ismerik Peti minden arcát, megszokták, szeretik, elfogadják.

Peti leült az egyik asztalhoz, könyvvel a kezében és jött a csapkodás, csúnya szavak tömkelege : ” B…ki, p..ba, h..lye, k..a életbe” . Ez eltart pár percig, aztán elmúlik, de ha érzékeli, hogy valaki ennek nagy figyelmet szentel, tovább folytatja. Nem tudtam még leszoktatni róla, bármennyire kellemetlenül érzem magam emiatt. A lányom is megszokta, nem foglalkozunk vele, tesszük a dolgunk.

Ma azonban az egyik asztalnál egy kislány rászólt Petire – jogosan -, hogy ne beszéljen így. Petinek több se kellett, hangosabban hangsúlyozta a szavakat. A lányom Peti mellett ült. A kislány megkérdezte a lányomtól :

” Neked ilyen tesód van, aki ilyen furcsa és csúnyán beszél? Miért hagyod? ” – a nővére már rászólt, hogy ne kérdezzen ilyeneket. Ez a kislány 5-6 éves lehetett. Igazán kíváncsi, aranyos, érdeklődő, cserfes. Nem volt benne rossz szándék, én kifejezetten örültem annak, hogy zavarja a csúnya szó…

A lányom nagy szemeivel nézett rám, nem tudta hirtelen mit válaszoljon. Sokan voltunk a teremben, több anyuka is. Láttam, hogy páran lehajtották a fejüket, talán kellemetlennek érezték a helyzetet, szituációt. Engem is levert a víz, hogy megint középpontba kerültünk, de mondtam a kérdező kislány nővérének, hogy engedje, hogy kérdezzen a tesója.

Mondtam a kislánynak kedvesen, hogy tőlem kérdezzen, ne a lányomtól. Megkérdezte miért ilyen Peti, nem tudom megnevelni? Elmosolyodtam. Magamban gondoltam, bizony nem tudom ezt a részét megnevelni. Vettem egy nagy levegőt, összeszedtem gyorsan a gondolataimat és próbáltam elmagyarázni :

 – Tudod őt Petinek hívják, és betegen született. Az ő agymanói nem olyanok, mint a tied, vagy az enyém. Ő nem tud megtanulni dolgokat, ő nem tud olvasni, ő másként és furcsán is tud viselkedni, ő nem tudja, hogy ezek a csúnya szavak, ő bizonyos dolgokra nem képes. Nem tehet róla, hogy így született és a testvére sem tehet erről. Neki én vagyok az anyukája, és én őt így szeretem, de a testvére is. Nézd el Petinek, hogy most csúnyán beszél, pár perc és ő is feltalálja magát. Kérdezz nyugodtan, ha valami még érdekel. Elhiszem, hogy Neked furcsa ő, mert nem látsz minden nap ilyen gyermeket. – a kislány csak nézett rám, majd megkérdezte :

– ” Ő ilyen is marad, nem gyógyul meg? „-.

Elmondtam, hogy ebből nem lehet meggyógyulni, ez egy örökösen vele maradó másság, mert neki eggyel több van valamiből a testében, ami nekünk nincs. Ő így fog élni.

A könyvtáros hölgy még hozzátette, hogy Peti jó lelkű kisfiú, tele van szeretettel, nem bánt senkit, csak meg kell ismerni. Ezek után az anyukák mosolyogtak,  Petire is talán másként néztek, pár másodperc szünet után mindenki folytatta az aktuális tevékenységét.

Miközben segítettem Petinek, forogtak a fogaskerekek az agyamban… .Bizony tényleg lépcsőfokot léptünk, bizony most már egyre többször kell majd felelnem a kérdésekre, kezelni a szituációkat, bizony már nem 3 éves Peti, amikor még belesimulunk a környezetbe, bizony már vonzza a gyerekek tekintetét, bizony már nehezebb helyzet így, bizony sok ismertető szerepem lesz, bizony emiatt is a középpontba fogunk kerülni…bizony nem szabad haragudni ezekre a mondatokra, ezekre a reakciókra, mert érthetőek, bizony meg kell tanítanom Eperkének, hogy mit és hogyan válaszoljon erre, hogy ne haragudjon ő se, ha hasonló kérdést kap. 

Tudom, hogy sokan nem értenek azzal egyet, hogy betegségnek mondom, de szerintem a gyerekek jobban értik a betegség szót, mint azt, hogy plusz egy kromoszóma és genetikai fejlődési rendellenesség. Az én fejemben a down amúgy is betegség, hiszen teljesen más a sejtállományuk, genetikai hátterük. 

Sokkal, de sokkal jobb, ha kérdez valaki, akkor is ha gyerek teszi, mintha csak lábujjhegyen lépkedne lélekben körülöttünk…

Úgy látszik a nyár engem erre készít fel, múlt héten a tábor, ma ez.

Elő kell vennem egy füzetet és beleírnom a feladataim közé ezek tanulását is, hiszen nem tanítják nekünk, speciális gyereket nevelő szülőknek  sem ezt, a közlés módját, az egészséges gyerekek felé. Az is igaz, hogy ez személyiségtől és helyzettől is függhet.

Viszont adott ötletet, lehet, hogy szeptembertől direkt kérem a könyvtári rendezvényeken, hogy bemutathassam Petit, megkérem talán az iskolát is, hogy a gyerekek előtt hadd beszéljek Petiről, Eperke miatt is. Nem tudom megelőzni a gúnyolódást teljesen, de ismertetni tudom a tényeket, talán megértésre találhat. Talán. Talán nem, de meg kell próbálni. Nekem, a saját szintünkön, a saját helyzetünkért, mert másként itt még, a mi társadalmunkban ez még nem működik….

Köszönöm…hogy elolvastad életünk röpke pillanatait…

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén…