Egy speciális osztály díjazása,sikere a Magyar Természettudományi Múzeumban- Peti fiam osztálya-büszke vagyok rájuk.

A díjazott csapat egy része az osztályfőnökkel, akinek köszönhető, hogy lett ismét egy szuper napja a gyerekeknek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy pályázati kiírás gyerekeknek, a földikutyáról, melyet a Magyar Természettudományi Múzeum hirdetett ki. Egyszer volt, hol nem volt egy pedagógus, aki úgy gondolta az osztályának gyermekei alkalmasak erre a feladatra, ugyanis ezek a gyermekek mindannyian MÁSok. Speciális nevelést, oktatást, figyelmet igényelnek. Értelmükben MÁSként fejlődtek, fejlődnek.

Közös bennük viszont a megmagyarázhatatlan kemény akarás a tudásra, hogy számukra a tanulás öröm, a felfogása pedig valaminek nekik egy ablak a körülöttük zajló folyamatok megértéséhez. Ugyanis attól, hogy nem képesek olvasni, még szeretnének, hogy valamelyikük nem tud beszélni a csecsemőkori agyvérzés miatt, attól még szeretne. A valaminek a hiánya nem jelenti azt, hogy nem szeretnék birtokolni teljesen az értelmi készséget, ők akarnak, csak gyakran elvesznek a rendszerben.

Szerencsére ők jelenleg jó iskolában és jó pedagógusnál vannak.

Erika /a pedagógus/ „gyerekeinek” amúgy is egy rejtélyes oknál fogva kedvenc állata lett a földikutya, amikor tanultak róla. Peti fiam is csak mesélt és mesélt erről az élőlényről.

Aranyos és érdekes állat. Meglepett okossága, ahogy a földalatti járataiban külön szobákat túr, külön lyuk, az élelem tárolására, külön lyuk a párzásra, külön lyuk tölti be a toalett szerepét. Mindezt szem nélkül. Védett állat. Az elmúlt időszakban volt lehetőségem megismerni különleges kis életét.

A pedagógus, Erika, munkára fogta a gyerekeket, az alkotás örömével, mindannyian külön módszerrel, képességeiknek megfelelően ábrázolták ezt a picuri emlőst. Peti ragasztó és kávézacc használatával készítette.

 

A többiek más technikát alkalmaztak. A sokáig eltartó munka minden percét élvezték. Az ábrázolások elkészülte után Erika pedig elküldte a pályázatot kiíró Magyar Természettudományi Múzeumnak az alkotásokat.

Egyszer csak jött az email: bizony díjazásban részesül az osztály. A Magyar Természettudományi Múzeum múzeumpedagógusainak csoportos különdíjában, melyet egyöntetűen szavaztak meg a gyerekek részére.

Hihetetlen boldogság volt és egy jelzés érték a pedagógusok felé, hogy ezért érdemes dolgozni, elfáradni, tanítani. A különdíj szerintem nemcsak a gyerekeknek szólt, hanem a pedagógusnak is. 

A hivatalos díj átadásának napján én is szabad tudtam lenni. Nem akartam kihagyni, pedig előtte való nap lábra állni se tudtam a térdem miatt.  Elmentem „csakazértis” az osztállyal. Igaz az osztály létszáma hiányos volt, de a lényeg, hogy volt, aki tudott jönni.

Én hatalmasat csalódtam. De ne azt várja senki, hogy most bárkit szidni fogok, nem. Pozitívan csalódtam. A múzeum területe hatalmas, a kiállító termek fantasztikusak, leköti a gyerekek figyelmét. A múzeumban több korosztály dolgozik. Mindenkivel barátságosan lehetett beszélgetni, kedvesen álltak hozzánk, a csoporthoz, mindenki segítőkész volt és toleráns.

A gyerekek ámulattal néztek újra meg mindent, pedig nem először voltak itt. Maximálisan megértettem őket, mert órákat lehet itt barangolni, minden negatív érzet nélkül. Én is most voltam először itt, így, hogy több órát töltöttem Petiék osztályával. A gyerekek ismernek, hiszen látnak minden nap, amikor megyek a fiamért. Igyekeztem besegíteni és nem hátráltatni senkit. Tapasztalnom kell nekem is, hogyan viselkednek ennyi ideig együtt egy idegen helyen, mennyi mindenre kell odafigyelni az őket kísérő személyeknek.

A díjátadó. A végtelenül kedvesen közreműködő szervezők kellő türelemmel és empátiával álltak a gyerekekhez. Minden gyerekhez. Dr Korsós Zoltán főigazgató megengedte, hogy készíthessünk egy közös fényképet is. Peti folyamatosan mondogatta: ” Mi is nyertünk? Tényleg?”. Nem is az érdekelte őket, hogy mit kapnak, hanem az az élmény volt számukra fontos, hogy ők is kimehettek, kezet foghattak a főigazgató úrral, hogy sikerélményük volt. Ők is kaptak tapsot, ők is érezhették azt, amit mások. A közös oklevélen kívül mindenki kapott egyedi oklevelet is, figyeltek arra, volt akinek eszébe jutott, hogy 5 db táskában legyenek az ajándékok.

A díjazás lehetősége mindenkinek járna, de nem mindenhol vehetnek ők részt képességük miatt, itt azonban ez nem volt hátrány. 

Az ünnepség közben és után is mindenkivel lehetett beszélgetni, odajöttek hozzánk, érdeklődtek, segítettek. Hangsúlyozom: korosztálytól, generációtól függetlenül. Jó érzés volt anyukaként ott lenni, érezni ezt a típusú szeretetet, mert ez arra engedett következtetni, hogyha a fiatalok is ennyire elfogadóak kezdenek lenni, akkor van esély. Esély arra, hogy lassan, de biztosan pozitívan változhatnak a dolgok, hogy az érzékenyítés igenis tudja tenni a dolgát, igenis át tud alakítani szemléletet.

Még hazafele is, a metróban is a fiatal lányok pattantak fel átadni a helyüket a srácoknak. Engem nem érdekel, hogy x, y vagy z generáció, mert nem lehet általánosítani, az egyén, a személyiség az igazán fontos. Megmosolyogtató ilyenkor a derűlátásom? Valakinek biztos igen, valakinek biztos nem. Én azonban ezekből az élményekből táplálom a lelkem, ezek löknek tovább, nem vagyok hajlandó csak a rossz jelenlétében hinni, csak a szidjunk mindenkit meghallani.

Mindig akad valami, valaki, akit érdemes dicsérni, vagy csak a pillanat szépségét észrevenni. Nekem most erre volt szükségem, hogy megélhessem, megérezhessem a tegnapi napot, mert ez az élmény is segít a 11 év/a rengeteg betegség, ápolás miatti szorongásom, a bezártságom, a jövőképeink miatti félelem/ által generált elszigetelődésem lebontását továbbfolytatni. Az idei évem erről szól, a komfortzónám folyamatos elhagyásáról.

Tudom, szerencsém van, hogy Petinek Erika az osztályfőnöke, de hiszem és látom, hogy vannak jó pedagógusok. Erikáról itt olvashatsz.

Köszönöm Orsó Erikának, köszönöm a Hegyháti Alajos Iskola tagintézmény vezetőjének, hogy engedélyezte a részvételt, hogy támogatja a jó ötleteket.

Köszönöm a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatójának, munkatársainak, az összes ott dolgozónak, akikkel találkozhattunk, hogy megajándékoztak minket a tegnapi nappal. Feledhetetlen lesz nekem is, a gyerekeknek is.

Ajánlom családi programnak a múzeumot, senki nem fogja megbánni szerintem. Fáradtak voltunk ugyan a végére, de tessék megnézni az arcunkat, sugároztunk a boldogságtól:

Tudom, furcsa és bolondosnak tűnhetek, hogy ennyire örömmel tud eltölteni egy ilyen nap, de olyan szinten záródtam el, majd zártam el magam az élet dolgaitól, hogy az ilyen napok emlékeztetnek arra, hogy nemcsak a sok feladathalmaz van, hogy ennyi is elég. Bizony elég. Mert egyre több ilyen napom van, ez pedig nekem maga a csoda!

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, a gondolataimat, érzelmeimet. 

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, itt tudsz csatlakozni az oldalhoz,ha szeretnél. Több napi Petivel és több apró történéssel találkozhatsz az oldalamon.

Bocsánat a képek minőségéért, de az én szeretett telefonom szervizben van, a csere telefon pedig…