" A sikerhez elég egy beteg gyerek"..??!!

„A sikerhez elég egy beteg gyerek.”- olvastam egy elemzést.

Többször el kellett olvasnom, értelmeznem a szöveget, mert én nem akartam elhinni, hogy van, aki így gondolja. Elmentettem ugyan a linket, de a telefonomra, azt pedig leadtam szervízbe, így a mentés elveszett – nem értek a biztonsági mentéshez.

Az oldal, ahol ezt olvastam, arról írt, hogy mely oldalakra kattintanak a legtöbben, mely oldalak kapják a legtöbb like jelölést. Sajnos nem ismeretlen fogalom a kattintásvadászat, számomra felfoghatatlan is. Az azonban még jobban dühít, hogy valaki sikerhez meri hasonlítani azt, amikor valakinek a beteg gyermeke élete miatt KELL a közösségi médiához fordulnia. KELL, mert sajnos olyan betegségek és olyan anyagi helyzetek vannak, melyek miatt ezt a lépést kénytelen megtenni a szülő.

Aki szerint ez siker, az el tudja képzelni mit él át az a szülő, aki erre a lépésre kényszerül? Mit érezhet az a szülő, akin esetleg más próbál segíteni, hogy méltón temethesse el a gyermekét? Amikor a kommentek alatt azt olvasom, hogy xy miért kap ennyi mindent alapítványoktól, idegenektől, hiszen a kommentáló sem gazdag. Hogyan lehet irigyelni egy beteg gyermektől bármit is? Hogyan lehet a szülőt is irigyelni a kapott dolgokért? 

Ült vajon már az így gondolkozó ember a beteg gyermeke ágya mellett, azon gondolkodva honnan teremti elő a pénzt a túléléshez, a steril szobához, a műtéthez, az injekcióhoz? Nem mindannyian leszünk milliomosok, a legtöbben átlag bevételből próbálunk megélni, nem tudván felhalmozni jelentős anyagi tartalékot. A diagnózis után nem biztos, hogy van mihez hozzányúlni.

A sikert a szülők teremtik meg, azzal, hogy kiállnak, felemelik a hangjukat, alapítványt vagy egyesületet hoznak létre, hogy másokon segíthessenek. A sikert, például Ábris anyukája hozta létre, a fiáért, a többi gyermekért. A sikert itt most az út kitaposásán értem, amit megtett nemcsak a saját gyerekéért. Irigyeljük érte? Én nem. Én azt mondom, ez igen, ez nem semmi teljesítmény egy fiatal édesanyától. 

Ugyanakkor valahol mélyen megalázónak érzem, hogy ebben a században, egy rendesen dolgozó édesanyának, édesapának szinte kuncsorogni kell, ha lehetetlen élethelyzetbe kerülnek a betegség miatt. A betegség nem megjósolható, nem kér engedélyt, egyszerűen csak ott lesz. A kérdés az, hogyan tudjuk megélni a helyzetünket és boldogulni utána. Több ismeretlenes egyenlet.

Azt is megalázónak tartom, mélyen megalázónak, hogy az ápolási díj megemelése érdekében ennyire erős kampányt kellett véghez vinni, ennyire erősen kellett más emberek „arcába” nyomni a jelenlétünket, a létezésünket. Miért nem lehet alap egy normális szociális háló, egy normál ránézés a társadalom különbözőségeire és az egymás pocskondiázása helyett a leghelyesebb megoldást megkeresni? Alapból? Alapból beszélni a különleges élethelyzetekről, a különböző betegségekről, az időskori ellátás problémájáról.

Mikor nő fel az állam ahhoz, hogy megfelelő körülményeket hozzon létre? 

Miért kell az iskoláknak is pénzt gyűjteni, alapítványok által? Miért nem lehet a megfelelő körülményeket biztosítani? Engem ezek zavarnak. Egy szépen berendezett, szuper óvodákból mennek át a gyerekek a legtöbbször lepukkant iskolákba. És nem értik, hogy az ovi szupersága után az iskolában miért hullik a vakolat, vagy éppen betonöböl az udvar. 

Ugyanakkor az irigység, amit én is tapasztalok, látok, elszomorít. Láttam egymásnak eső anyukákat az ápolási díj megemelését bejelentő portálok alatt. Amikor valaki dühöngve nem értette, hogy egy súlyosan cukorbeteg vagy súlyosan asztmás, ételallergiás gyermek anyukája miért kapná meg a beígért összeget, hiszen a kislány nem fogyatékos. Könyörgöm, minden súlyos, tartós betegségnek megvan a maga terhe a családra, ez az anyuka sem tudott dolgozni, mert a kislányát kellett iskolába kísérni és kint ült a padon, gond esetére. Amíg nincsen felkészülve a rendszer a betegségek kezelésére intézményeken belül, addig ne a szülőt okoljuk azért, mert kaphat ápolásit. Rengeteg betegség van, nem tudjuk, nem lehet összehasonlítani a fokozatukat laikus szemmel, mert jelen van az emberi tényező, a személyiségünk, az idegrendszerünk terhelhetőségének mássága.

Tényleg ennyire frusztráltak és irigyek lettünk?

Van egy szó, tolerancia. Másrészt – szerintem – soha nem lenne szabad a saját életünket máséhoz hasonlítani, ” bezzeg nekem mennyivel nehezebb” mondatokba kapaszkodni. Mindenkinek ott a saját terhe. Inkább örüljünk, hogy nem rosszabb a helyzetünk, mert mindig, mindennél van rosszabb is. Ne csak a jobbhoz hasonlítsunk. 

Nagyon nehéz elfogadás és a beletörődés fogalmát a saját helyzetünkre átvetíteni, megérteni. Hatalmas a különbség. Ráadásul a változtatás iránya  az idegrendszerünk túlterheltségének enyhítésére sem könnyű, mert nem kézzelfogható a hogyan. Itt nem egy konkrét diétát kell elkezdeni, vagy gyógytornára járni, itt a személyiségünket kell átkonvertálni és a saját idegsejtjeinket megsimogatni. Itt nekünk kell megtalálni az utat, ami elég nehéz és hosszabb folyamat.

Engem is, Petit is irigyelték. Soha nem kértem sem magamnak, sem neki semmit. Minden, amit kapott mások gesztusán múlott. Nem is tudom képes lennék-e kérni, ha arra kerülne sor. Kérhetnék, kontaktot a felnőtt popsi törlőt forgalmazóhoz, mert eléggé elkeserít az ára, hogy egy csomag 1.500 Ft, nekünk pedig heti 2-3 kell. Ez nincs se receptre, se közgyógyra. Ez csak egy tétel, ami az ápolásához kell. Jó lenne találni erre egy kedvezményesebb lehetőséget, de jó lenne, ha a gyártó cég támogatna minket. – Ez itt hangos gondolkodás, soha nem fogok kérni. Amíg nem élünk mélyszegénységben, amíg nem zsíros kenyér az étel hetekig, amíg nem fázunk, mi jól vagyunk. 

Nem lehetne azt a fránya irigységet, a „nekem sokkal rosszabb” hozzáállást elfelejteni? 

„Peti által vagy sikeres.” – nekem is mondták. ÉN? Sikeres? 

Én csak anya vagyok, aki a gyermekei mögött van. A blogot sem úgy írom, hogy leülök, halk zene, nagy bögre tejeskávé és csendes nyugalomban leírom a gondolataimat. Nem. Elkezdem mobilon, éppen hol van 10-20 percem, majd mentem, majd folytatom, majd három fele figyelve befejezem.Hiszen Eperkével délután átbeszéljük a tanultakat, ott az esti rutin . Senkinek nem könnyű manapság.

De ne tessék a gyerekem betegségét, vagy bármilyen gyerek és felnőtt betegségét sikernek nevezni, senkinek a betegsége nem siker !!!!!

Nem a betegség a siker, a kezelése által válunk önmagunk, és talán mások előtt Emberibbé.

Siker a Nobel-díj, a tudományos fokozatok elérése, a kutatómunkák értékelése. Ezek az igazi sikerek. 

A hétköznapi sikereinket a saját hétköznapunkban kell megtalálni.

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, a gondolataimat, érzelmeimet. 

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, itt tudsz csatlakozni az oldalhoz,ha szeretnél. Több napi Petivel és több apró történéssel találkozhatsz az oldalamon.