A negatív érzelmek átváltozásának útja, mások mássága esetén.

Tegnapi nap margójára még pár szó / vagy több /, arról, hogy megértem, ha az elfogadás nem működik….

2015 szeptemberében kezdte Peti a sulit. 2015 októbere óta jár a jelenlegi iskolába. Előtte integrálva járt bölcsibe, oviba – azaz volt egy speciális csoport, volt több normál csoport. Szünetekben, játék közben együtt voltak a speciális nevelést igénylő gyerekek az egészséges gyerekekkel, foglalkozás, fejlesztés idejére mindenki a saját csoportjában volt. Udvaron is közösen voltak. Itt több volt az egészséges gyerekek aránya a speciális gyerekekhez képest. Az iskolával ez véget ért.

Az iskolában csak speciális gyermek van. Az első időszakban,- több hét – én is úgy vittem őt ide reggelente, hogy picit összeugrott a gyomrom, a lelkem remegett. Ekkor láttam én is több korosztályú speciális gyereket, fiatal felnőttet egy helyen. Szégyen ide, vagy oda, féltem a helyzettől. Nem tudtam, hogyan reagáljak szituációkra. A  gyerekek azonban megoldották a nyitottságukkal, szeretetükkel. Mégis szégyelltem magam a félelmeim miatt, a gyomromban keringő negatív érzést nem tudtam legyőzni.

 Minden reggel látom a diákokat, lassan ismertem fel az értelmi másságukat.  Pár percre láttam őket reggel, délután. Apránként fedeztem fel én is a hozzájuk vezető utat. . Aztán februárban jött a farsang. Az iskola farsangi fesztivált csinált. Minden osztály beöltözött / Cirkusz, Velencei karnevál, Esküvő, Artisták, Első szerelem, Harc a törökök ellen, 101kiskutya, sorolhatnám /, rendes műsort adtak , a jelmeznek megfelelően. Színvonalas műsort. Láttam az átváltozásukat a gyerekeknek, a színpadon kinyíltak, sugároztak a boldogságtól, sikeresek voltak. A tanárok, gyógypedagógiai asszisztensek, dajkák tanították be őket. Minden elismerésem és tiszteletem az övék. 2 órás műsor volt. Egy perce sem volt unalmas, mindenki jól érezte magát. A hangulat átvitt egy másik dimenzióba engem. Elmúlt a gyomrom körül keringő remegés, helyette a pozitív érzelmek jöttek elő. Végigfutott rajtam a meleg borzongás. Csoda volt látni, hogy ők is mire képesek. A színpadnak varázs ereje volt. Ezáltal tudtam akkor felszabadulni, s tiszta szemmel látni őket. Sajnálom, hogy nem láthatta ezt akkor mindenki. Mindenki, aki a hétköznapok taposó malmában él, őrlődik fel vagy aki a Szakértői Bizottság tagja. Azt hiszem az élet lényege, hogy lehetőségeinkhez képest boldogok tudjunk lenni. Speciális gyerekkel nehezìtettebb az élet, de megpróbàlunk élhető életet élni. Akkor jöttem rá, hogy én sohasem leszek képes olyan önfeledt boldogságra, mint ők. Akkor éreztem azt, hogy igen, a másság elfogadását pici korban kell elkezdeni tanítani. Megtanulni azt, hogyan kell közeledni feléjük, hogyan kell megismerni őket, megtanulni látni az igazi énjüket.

 Az iskolában éreztem, értettem meg, hogy azok az ismerőseim, akiknek csak egészséges gyermek van a környezetükben, miért is nézhetnek rám néha furcsán. A suliban láttam, látok én is ,nekem másnak, az elején még furcsának tűnő gyereket. A nekem furcsának tűnő gyermek az anyukájának nem furcsa, mert vele van minden nap, neki természetes a mássága, a vele együtt járó extrém helyzetek. Tulajdonképpen az elején egy tükröt kaptam itt arról, hogy hogyan láthatnak minket a kívülállók.. Nekem azonban nem volt lehetőségem ennek hátat fordítani, elmenekülni, hanem szerencsémre időm volt megismerni ezeket a gyerekeket, fiatal felnőtteket, láthatom segítőkészségüket, nyitottságukat, láthatom pozitív tulajdonságukat is. Megértem, ha egy idegen ezt nem látja, ha neki mi, speciális gyereket nevelő szülők a gyerekükkel mások maradunk. Nekünk, szülőknek is idő elfogadni a speciális helyzetet, a másságot, mert emberből vagyunk. De elfogadjuk, megtanuljuk észre venni a jót, látni a szépet, pozitívumot is akár a mi gyerekeinkben, akár a másokéban. Egyedi út mindenkié, egyedi idővel az elfogadásban. Egyedi érzelmi mércével a szívünkben.

 Petin éjjel pelust kellett cserélnem, megint bugyogott a bele. Ő már aludt. Picit megébredt közben, mosolyogva rám nézett, ezt mondta: „ Kicseréled a pelusomat ? Köszönöm szépen, de én még pihenek, jó? Szeretlek. „ – majd miután kész lettünk, mosolyogva elfordult és aludt tovább. Ez egy nagyon jó példa arra, hogy jó és rossz is van. S a rossz, hogy alakul át valami egész mássá. A pelus csere nem egy pozitívum sehogy sem / nem pisis pelenka /, mégis a végére én kaptam valami megfoghatatlan, meleg áramlatot a lelkem felé, egy mosoly csalással az arcomon….