Képes leszek elengedni Petit?

El tudnád képzelni, hogy ne legyen velem? 

A kérdés nem véletlen. 

Nyáron, a ritka anyaszabis napom délutánján egyik ismerősömmel beültünk egy kávézóba. Beszélgetni. Ismer engem, ismeri Petit. Nem picit ismeri, hanem tényleg. Napi szinten látja előnyét és hátrányát Petinek.

Megkérdezte tőlem, gondolkodtam-e már azon, hogy ideje Petinek megfelelő intézmények után kutakodnom, ahol a jövőben ellehetne, mert mi lesz, ha történik velem valami, hogy muszàj minden lehetőségre felkészülnöm. Nem terhelhetem a család többi tagját majd  a felnőtt Petivel, hiszen az önállóság nála nem lesz opció. Legfőképpen Eperkét nem. Nem is akarom.

A kérdés tiszta szívből jött és olyan ponton talált el, ahol sírva fakadok. Miért is? Nézzük a mostani rendszert, a mostani lehetőségeket: van pénzed vagy nincs pénzed? Ezen múlik a jó helyekre a bekerülés, mert az állam még nem tudott a fogyatekkal élők számára, a mostani századnak megfelelő otthonokat létrehozni.

A legtöbb színvonalas lakóotthon alapítványi alapon működik. 

De ebbe most  nem is mélyednék bele annyira, mert nem tudhatom MOST milyen lesz Peti 20 évesen. Sokszor hallom, hogy majd rájövök, hogy egyre nehezebb lesz. Lehet, de azt napi szinten élem meg. Senki nem születik 20 évesen, hanem a napok által jut el oda. Mi is.

A kérdés azonban ezer gondolatot ébresztett bennem. Vegyük a legrosszabbat, ha velem történik valami. Legyen egy baleset, egy hirtelen halál. 

Peti ellátása az étkezése miatt teljesen egyedi. Senki nem tudja rajtam kívül, hogy mi alapján építem fel a napi ételeket. Hiába van orvosi papír, az nem részletezi a sok éves tapasztalatomat. Ha hirtelen kikerülne a gondoskodásom alól és etetnék rendesen, akkor sokat szenvedne Peti. Pont emiatt nem tudtunk Bátor táborozni sem. Pont emiatt ügyvédet is kerestem fel, hogy hova helyezhetek ilyen esetre letétbe ” használati útmutatót” Peti ápolásával kapcsolatosan. Nem hiszem, hogy halálom esetén kapkodnának Petiért.

Azt a javaslatot is kaptam, hogy néha egy hétre tegyem be  intézményi helyre, hogy szokja nemcsak én vagyok. Nos, Peti elég nyitott, érdeklődő. Biztos tetszene neki a folyamatos foglalkozás, a másokkal való egyúttlét. 

De el nem tudom képzelni, hogy mindenre tudnának figyelni, ami vele kapcsolatos. Még nem érett meg a lelkem erre a témára. Az elengedés eme formájára.

Ráadásul múlt pénteken szülőcsoport tájékoztatás volt Petiék sulijában. Pont ez volt a téma, hogy 12-14 évek kor körül már el kell kezdeni keresni a helyet, ahol szívesen látnánk majd gyerekeinket, mert a várakozási lista óriási. Van, ahol 22 !!!! év. Nos, ez a vicc és szívfájdító. 

Tudjátok milyen nehéz ezzel szembe nézni? Elmondani nem tudom. Végigsírtam a tájékoztató napot. Hatalmas önsajnálatba estem. Még most is a hatása alatt vagyok.

A jövő itt nem az, hogy kitanul egy szakmát, családot alapít és eltartja magát. A jövőkép itt az, hogy méltó helye lehessen. 

Mert az is tény, hogy nem biztos, hogy 18 évesen én elég leszek neki, mert csak anya lehetek, de nem a saját korosztálya, a saját értelmi korosztálya. Neki is igénye lesz barátokra, társaságra, inspiráló programonra. S lehet, hogy ezt csak távolabbi helyen, távolabbi otthonban tudom megtalálni neki. 

Azt kell néznem, hogy neki mi a jó. Van az a határ, ahol el kell engednem. De már most beleszakad a szívem, a féltés miatt.

Addig pedig dolgozunk majd az osztályfőnökével a szobatisztaság kialakításán. Én pedig igyekszem az étkezését folyamatosan tesztelni, hátha a hormonok ebben segítenek.

Addig reménykedek egy lotto ötösben, a még meg nem talált szuper és  létező munkahelyem felfedezésében. Addig reménykedem, hogy nem lesz semmi rosszabb. 

Bármilyen nehéz néha, a rezdüléseit én ismerem és érzem. Én vagyok a szeme és hangja sokszor, de itt lesz az idő, amikor már nem láncolhatom magamhoz. Legyen erőm felismerni a mikortot…

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke at és érzelmeimet.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, ha tetszett az írás csatlakozz az oldalhoz, az oldalon több írás is található, több napi Petivel.