Hogyan változtatta meg az életünket – örökre – egy ismeretlen

 

2013 nyarán egy ismeretlen ember a szívébe fogadott minket. Ezáltal örökre megváltoztatta az életünket.

Ennek köszönhettük, hogy többször eljutottunk a Hotel Silvanusba. Erről bővebben itt olvashatsz.

Szóljon e pár sor az ismeretlen ismerősnek, a láthatatlan Szellemnek, aki a Hotelben kering, ez a levél ma született meg, a medence melletti pihenés közben: 

„Szeretném megköszönni, amit értünk tett és tesz. Ma jöttem rá, hogy talán Ön sem tudja, mennyi mindenhez vezetett ez a különleges kapcsolat, az, hogy befogadott minket a lelkébe.

Ezáltal kerülhettünk ide. Többször. Ezáltal ismerhette meg a személyzet is jobban Petit, ezáltal pedig közelebb kerültek a down szindrómához, a másságot élőben láthatták, hallhatták.  A dolgozók rendkívül kedvesen érdeklődtek Peti felől, beszélgettek vele, dicsérték. És rácsodálkoztak páran, hogy Peti mennyire, idézem: „cuki”. Láttam tekinteteken a pozitív csalódást, az elfogadó, mosolygós szempárokat. Talán nyomot hagytunk bennük, talán hazamenve az itt dolgozók, akik találkoztak velünk, mesélnek Petiről, rólunk. A mesélés által pedig az érzékenyítésben lesznek otthon. Talán picit a következő speciális gyerekhez is már nyitottabban fordulnak.  

Nemcsak Ön fogadott el minket, hanem Ön által már egy komplett Hotel, talán. Sőt, azáltal, hogy itt lehetünk, nem kevés ember közt, még a vendégek is láthatnak minket. Ebben a pár napban rengeteg pozitív visszacsatolást kaptam ezen a téren. Egy fiatal házaspár, két gyermekkel, beszélgetett mindig Petivel. Sőt, megengedték Petinek, hogy a kislányuk pici lábát is megsimogathassa, hogy a medencében együtt játszhassanak.

Az úszó részen is Peti mindenkivel szóba elegyedett /tudjuk, hogy nem tud csendben lenni/, mindenkit kérdezett, mindenkinek mesélt, aki megfordult éppen a vízben. Nem volt negatív reakció itt sem, néha tolmácsolnom kellett a szavakat, de egyébként pozitív légkör uralt minden beszélgetést. És nem keveset beszélgettem emberekkel.

Láthatóak voltunk, mégsem okozott kellemetlenséget sehol, hétköznapi családként érezhettük magunkat, akiket kényeztettek étellel /összetetten felszívódási zavarral küzdő fiamat is/, akikkel természetesen beszélgetett mindenki. Egy másodpercnyi negatív megjegyzést sem kaptam a vendégektől.

Önnek köszönhető, a befogadó személyiségének, hogy szinte hazajövünk. És ma, a medence szélén ülve jöttem rá, hogy ez mekkora dolog, a gyerekeim szocializációjában. Idén, mert már tudják, mi, hol van, egyedül indultak az étterembe, a drinkbárba, a társalgóba. Bátran és magabiztosan viselkedtek. Tudták már a szabályokat és be is tartották, hiszen azáltal tanulták meg, hogy itt lehettünk. Önnek köszönhetem, hogy ilyen körülményeket is lehetőségük volt megtapasztalni, látni. Ezáltal sok folyamatot megtanultak, ami -szerintem – már az életük részévé vált.

Mutathattam egy másik világot, aminek a létezéséről nem árt, ha ők is tudnak.

Pedig nem vagyok magas pozícióban, nem vagyok sem politikus, sem híres személy. Egy egyszerű, a középréteghez tartozó édesanya vagyok. A különleges bánásmód, a különleges élmény itt, nekünk, a személyünknek, az emberi mivoltunknak szól. Ez pedig önbizalmat erősítő, láthatatlan lélektartó oszlopot létrehozó élmény.

Nem is sejti talán, hogy Ön nem is ablakon át mutatott egy új kilátást, hanem ajtóhoz vezetett. Egy olyan ajtóhoz, amely ráterelt egy útra, egy hosszú útra, ami nekem segített kilépnem az az alulértékelésem spiráljából.

Ön beengedett a lelkébe, a Hotelbe. A Hotelben pedig fantasztikus Embereket ismerhettem meg , ez végtelen nagy megtiszteltetés számomra. Mondhatom azt, hogy példaértékű, követendő értékrenddel rendelkező csapatot érzékeltünk. Nekik is köszönöm, hogy vannak.

Árad a levegőben a barátságos légkör, a pozitív alázat, az intelligencia. Érezhető a láthatatlan simogatás. Én így éltem és élem meg. A gyerekeim is.

Bennem pedig árad a szeretet, a hála érzése. Soha nem értettem, hogy miért pont minket választott ki a láthatatlan Szellem, de már elfogadtam. Nélküle nem tudom hol lennék, de már nem gondolkozom rajta.

Holnap reggel utazunk haza. Ma egész nap a medencében voltak a gyerekek. Eperke este kilenckor jött ki végleg. Utána sírt, hogy nem akar hazamenni, mert itt annyira jó neki. Sírva kért, keressünk itt iskolát neki, dolgozzunk mi is itt Visegrádon, mert valamiért neki itt jobb lenni. Úgy gondolom, ő is érzi azt, amit én. Hogy itt szeretnek minket, itt nyugalom van, ide hazajárunk. Egy végtelen hálás, könnyekkel teli kislány érzelmeit hallgattam. Nehezen tudtam megvigasztalni. Mert ahol jól érezzük magunkat, ahol szeretnek, ahol tartalmas beszélgetéseket lehet átélni, onnan ő is nehezen távozik.

Én nem sírok, csak egy kicsit. Nekem azonban könnyebb, mert bármennyire is fájdalmas a búcsú, tudom már mennyi mindent adott nekünk ez a pár nap, minden évben, ez a pár nap, egy picit elterel, a jó fele. Mert ilyenkor azt érzem, én is Ember vagyok, hogy nem is annyira nehéz ez, mint ahogy megélem néha. 

Kedves láthatatlan Szellem, felemelted az életünket és szerintem általunk több, speciális gyermeket nevelő családét is. Szeretném, ha ezt tudnád, szeretném, ha éreznéd, mekkora szeretettel gondolunk Rád. Minden nap. Minden évben egyre jobban, egyre többször, egyre mélyebben. Szeretném Peti mindent elsöprő ölelésével átölelni. És igen, a végére már nem tudlak magázni, mert a barátom lettél. A láthatatlan barátom.”

Mindig hálás leszek, és teljes erőmmel dolgozom azon, hogy valamikor én is tudjak ilyen lehetőségeket teremteni, adni, mint ez a Szellem nekem. Megfogadtam, írok és bemutatom a Hotel személyzetét, ismerjétek majd meg őket, fogadjátok majd sok szeretettel az írásaimat róluk, a fogadott családtagjainkról.

Addig is folytatom az én pici missziómat, talán egy kicsit nagyobb energiaszinttel. 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk pillanatát. Több részlettel, több gondolattal, érzelemmel, napi Petivel, megtalálsz a Facebook felületén, Mindownnap blog név alatt. Ha van kedved, csatlakozz hozzánk. Köszönöm a figyelmet!