Hogyan aludj el és késd le majdnem életed egyik nagy napját

Éjjel nem tudtam hajnali 3-ig elaludni. Stressz, izgalom talán.

Mai napra tudtam jegyet venni a Cosmo Blogger Days-re. Hirtelen derült ki, hogy szabad leszek, hogy apa elviszi a gyerekeket én pedig azt csinálok, amit én akarok.

Nem akartam elmenni, hoztam fel magamban a szokásos kifogásokat. Maradjak itthon takarítani, 50 évesen nincs ott helyem, tematikus blogot íróként minek menjek, hiszen én csak a down szindrómáról írok.

Ugyanakkor tudtam, hogy nem igazán a hely a fontos, hanem a komfort zóna elhagyása, az új ingerek érzékelése, az emberek, akik találkozni szeretnének velem.

Sajnos csütörtökre virradóra sem ment az alvás. Gyakori jelenség már nálam. Így, miután beájultam hajnalban a fáradtságtól, a telefon ébresztőjét csak lenyomtam reggel, gondolván még 5 percet pihenek. Nos, sikerült mélyen visszaaludnom és a buszom indulása előtt 40 perccel ébredni.

Ebben az a gond, hogy gyalog a pályaudvar 25 perc. Gyorsan kiugrottam az ágyból. Először azt mondtam, hogy á, nem megyek, így akarta a sors. Aztán gyorsan popón rúgtam magam, hogy igenis, tessék kitalálni és elindulni.

Fogmosás közben felhívtam a tesótaxit, hogy jöjjön értem, pár másodperces smink. Szerencsémre pont befértem két fuvar közé. A lépcsőházban, lépcsőn lefele lépkedve festettem ki a körmöm. És sikeresen a busz indulása előtt 5 perccel be is estem az állomásra. Egy nagyon kedves, idős házaspárral ismerkedtem meg. A feleség 75 éves elmúlt, nyugdíjas pedagógus volt. Végigbeszélgettük az utat. Népligetnél elköszöntünk egymástól.

Én pedig nagy rácsodálkozással néztem a népligeti megállót. 12 éve nem jártam erre. Peti születése óta busszal nem jöttem ide, ahogy máshova sem, hiszen sokáig csak autóval volt szállítható. A Groupama Arénába kellett mennem.   Láttam, hogy ott van, de nem tudtam eldönteni melyik felüljáró a helyes.

Szerencsémre segítőkész emberekre akadtam, akik elnavigáltak a megfelelő útra.

Érdekes volt egyedül lennem. Nem kellett figyelmeztetnem senkit, hogy :” előre nézz, kerüld ki, ne féljél, vigyázok rád, erre gyere, köszönjél, bocsánat, kérem a kezed” – csak magamra és a helyre kellett koncentrálnom.

Belépve az Aréna épületébe, levert a víz. Nagy, hatalmas épület, rengeteg ember. Ki akartam futni, visszafordulni, a megszokott és ismert rutinjaimat és világomat akartam.

A blogolás érdekes dolog. Írsz. Szinte magadnak, de nem tudod hányan és kik olvasnak. Ismersz és olvasol pár blogot, de nem biztos, hogy a szerzőjét arcról is ismered. 

Egyedül mentem, tudtam, hogy lesznek, akikkel találkoztam már, de ekkora létszámra nem számítottam. Álltam a teremben és csak nézelődtem. 

Szerencsémre felfedeztem egy ismerős arcot, innentől egymás mellett maradtunk. Felnőtt emberként is jobb társulva, mint magányosan.

Erre a találkozóra önmagamért mentem. Az előadások felét nem is értettem volna, hiszen az életem teljesen másról szólt eddig. Informatikai analfabéta vagyok. Instagram, youtube, influencer – ismerős csatornák, fogalmak, de örülök, ha picit kezelni tudom az adott felületet, bőven bőven lenne mit tanulnom, fejlődnöm ezen a téren.

Nem vagyok sem vállalkozó, sem terméket forgalmazó. Az én írásaim nem erről szólnak, más a blogom tematikája és célja.  A Cosmo világa abszolút nem kapcsolódik a speciális gyermekkel való élethez. Vagy mégis? Mégis megmutathatja nekem, hogy én is vehetek levegőt néha, én is ránézhetek az életre normálisan, pillanatra kilépve a másság árnyékából. Kilépve, de nem elfelejtve. Ez a legfontosabb, hogy lássam és érezzem, mennyire színes és sokrétegű az élet maga.

Bizony jó volt itt lenni, mert közben teljesen láthatóvá vált számomra, hogy „öreg” vagyok. Igen, öreg, ehhez a virtuális tudáshoz, de már nem fáj a szembesülés. Az a korosztály vagyok, aki még nem a digitális világban nőtt fel, akinek sok minden egy láthatatlan valami, egy fekete lyuk.

Nem szabad elfelejtenem azt a tényt azonban, hogy a lányom bizony már ezen nő fel. Szerintem ő már most többet ért mindehhez, mint én. Ez már az ő világa, az itteni találkozó, az itteni aura az ő jövőjét tükrözte már nekem. 

Jó volt felnőtt emberek közt lennem, beszippantanom egy másik életérzést, beszélgetni és megismerni más bloggerek gondolatait, nevetni és együtt bosszankodni egy hasonló problémán. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy élek.

Kaphattam könyvet R.Kelényi Angelikától személyesen. Minden más, más helyeken, pont előttem fogyott el, de nem voltam elkeseredve. Belefér a profilomba.

Rengeteg idő 11 év. Rengeteg változás történt ennyi idő alatt, akár Budapest kinézetében, akár az informatika világában. Ráadásul az évek is úgy repülnek a gyerekek mellett, hogy észre se lehet venni, mennyire be tud zárkózni az ember, mennyire beletemetkezik az anyaságba. No meg Petihez tartozó többlet időt és figyelmet se felejtsük el.

Az elmúlt évek feladathalmaza miatt, talán az elmúlt két évben volt már  időm arra, hogy kidugjam a fejem eme kupacból. Kinéztem  és nem visszafulladtam, hanem próbálkozom egyre magasabbra kinyomni magam.

Meg kell tanulnom újra önmagamra is figyelni, egyedül is elmenni színházba, moziba, ha úgy hozza a lehetőség.

Nem akarok bezárkózni. Nem akarok félni a változástól.  Nem akarom  Petire fogni az elzárkózás okát, hiszen ebben én is bűnös vagyok. Ki kell állnom magamért, önmagammal szemben. Olyan átkozottul könnyű csak legyinteni magunkra, az önmagunkra odafigyelésre. Vajon mikor veszítjük el ezt a képességet és miért? S vajon hogy csinálj az, aki ezt el sem veszíti, aki sikeresen tud egyensúlyozni ebben is? 

Köszönöm Bouvet   és Sub Rosa blogok íróinak a mai társaságot, Viv Neked a sok időt, amit velem tudtál tölteni.

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke at és érzelmeimet.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, ha tetszett az írás csatlakozz az oldalhoz, az oldalon több írás is található, több napi Petivel.