Elhagynád a szerettedet, ha beteg? Én nem tettem, 11 éves lett Peti, 11 éve születtem újjá.

Ez a kisember nem élne, ha…

Minden évben, ebben az időszakban az emlékeimből 2007 október vége bukkan folyton elő. Felerősödve, friss képként. Érzem az akkori illatot, a kórház jellegzetes fertőtlenítő szagát. Hallom pittyegni a gépeket, látom az anyukák arcát, látom a pici csecsemőket, akiket akkor láttam.

2007.október 29. Vártam a másnapot, vártam az egészséges fiam megszületését. 11 éve ilyenkor terveztem, majd 30-án reggel minden összeomlott.

Peti a terhességem alatt nem engedte kimutatni a kromoszómarendellenességet, ez a kisember meg akart születni. 11 éve október 30-án, hideg őszi reggelen császárral jött e világra.

Születése napján megkaptuk az öröm és bánat, a kétségbeesés, a fájdalom összes érzetét. Alig tudtam ránézni, fogalmam sem volt hogyan fogom tudni kezelni ezt a helyzetet. Ráadásul 1 naposan el is vitte a mentő. Nem is láttam egy hétig.

Az ember nem felejti el a gyermekének a születése napját. Azt hiszem mi duplán nem felejtünk. Furcsa módon minden gondolatomra emlékszem az első hónapokból. Van, amit le sem írok, mert magam előtt is szégyellem már. Akkor azonban azt éreztem, amit. Azt, hogy vége az életünknek, hogy minden elveszett és összetört, hogy kegyetlen tréfát űz velem az élet, hogy miért pont nekem születik az első gyermekem ennyi betegséggel, hogy miért nem vihetem haza, miért kell látnom a szenvedéseit, ahelyett, hogy otthon csodálnánk a létezését.

Helyette néztem az üres kiságyat itthon és hallgattam a mellszívó kattogását, miközben az anyatejet biztosítottam számára.

A rengeteg kétségbeesés, az élni nem akarás érzése.

Az orvos szavai, amikor megérkezett a genetikai vizsgálat eredménye, leült mellém: ” Anyuka, most már biztos a diagnózis, itt a genetikai eredmény. Triszómiás, hibás a kromoszómája, azaz down szindrómás. Meg kell kérdeznem a további protokoll miatt, hogy itt hagyják vagy hazaviszik. ”

Az eredmény megérkezéséig, az utolsó másodpercig kapaszkodtunk abba a tudatba, hogy tévednek az orvosok, hogy nem downos, hogy valami tévedés. Könnyes szemmel, dermedt szívvel hallgattam a szürke ködfátyolon át a szavait, a klinika folyosóján. Az orvos leült mellém a padra /csak ketten voltunk/, igen, leült és nem állt felettem. Emberként bánt velem. A szeme elárulta, hogy a közlése neki sem könnyű. Pedig szerintem már rengeteg esetet látott, de minden helyzet és család más és más. Elmondta, hogy tudnia kell a döntésünket, de nem ítélkezik akkor sem, ha nem viszem haza Petit, mert sokan mondanak le beteg gyermekükről.

Minden szava késként forgott a szívemben, nem akartam ott lenni, nem akartam ezeket hallani. Felébredni akartam egy rossz álomból, a régi, álmokkal teli életemet akartam, otthon akartam lenni az egészséges gyermekemmel, ahogy terveztük. Nem és nem akartam azt a helyzetet, nem akartam elhinni. Tagadtam az egészet. Zombiként ültem Peti ágya mellett addig. Az orvos választ várt, én pedig a legtermészetesebb módon közöltem, hogy hazavisszük.

Minden fájdalmunk, iszonyunk ellenére egy másodpercre sem jutott eszembe, hogy elhagyom.

Láttam eltávozni akkor egy csecsemőt, aki csak egy hetet élhetett. Láttam a szülei arcán a fájdalom mértékét. Akkor még csak reméltem, hogy nekem nem kell ezt átélnem akkor.

Semmit nem tudtam semmiről, de haza akartam végre vinni a fiamat.

Abban voltam bizonytalan, hogy hogyan kell ezután élni, hogyan kell csinálni a hétköznapokat, hiszen Peti több járulékos betegséggel született. Sok műtéttel az elején. Fogalmam sem volt otthon hogyan boldogulunk.

Aztán 2008 januárjában /2007.okt.30-án született/ vihettük először haza egy kis időre. Remegtem az autóban hazafele. Néztem a csöpp testét és el sem hittem, hogy a két karomban tarthatom, hogy végre otthon lesz velünk, hogy több napon át érezhetem a természetes közelségét, nem pedig kórteremben, hallva a gépek pittyegését.

Ez a kisember túlélt egy keringés összeomlást, túlélt egy szepszist, túlélt egy súlyos kiszáradást, melyet az egyik kórház figyelmetlenségének köszönhetek, túlélt egy epiglottitist, túlélt sok csúnya tüdőgyulladást. Ez a kisember sok jó orvosnak köszönheti az életét, a legjobb helyre került ezen a téren egynaposan. A klinikán biztonságot éreztünk, az orvosok, nővérek végig kedvesek voltak, és azok most is.

Ez a kisember nem beszélt 5 éves koráig, ez a kisember nem járt, csak két évesen. Nem tudtunk semmit, hogy mire lesz képes.

Azt azonban megtapasztaltuk hamar, hogy elsősorban csecsemő,akit szeretni kell és próbáltuk a down árnyékát a háttérbe tenni. Lassan elfogadtuk az elfogadhatatlannak tűnőt, lassan minden porcikáját megismertük, lassan megszerettük. Lassan szerettük meg a helyzetet, de őt annál jobban értékeltük, mélyen megérintette a szívünket, nem tudtuk nem szeretni. Lassan megtanultuk, hogy az adott nap adott pillanata a legfontosabb, minden más képlékeny.

11 éve, október 30-án nemcsak Peti született meg, 11 éve született meg az anyai részem is, 11 éve született meg a személyiségem újabb része, 11 éve született újjá és nagyobbá a szívem, vált befogadóbbá a lelkem. 11 éve született meg a saját családom, 11 éve született meg a legnagyobb felelősségtudatom, 11 éve született meg az igazi figyelem és félelem megértése a lelkemben. 11 éve halt meg a másik tervem az életemről.

Elfogadtuk a MÁS életet, alkalmazkodtunk. Mi szülők alkalmazkodtunk, Peti pedig akart. Akart mozogni, fejlődni, akart menni, enni. Mindent mosolyogva, alázattal, panaszmentesen.

Olyan érdekes, hogy a halottak napja előtt született két nappal és dec.26-ig lebegett az élet-halál között. Nem tudom minek köszönhető, hogy velünk maradt, de ma már köszönöm, hogy van nekem.

Minden porcikáját imádom, az utolsó szeplőjéig. Megtanította a jelenléte, hogy az ember többre képes, mint hiszi, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok valósággá válhatnak, hogy a félelem legyőzhető és átalakítható bátorsággá.

Sokszor hallom a mai napig másoktól, hogy ő nem lenne erre képes. Mire is? Nem hagyjuk el a szerettünket, ha beteg, hanem mindent megteszünk érte, ameddig bírjuk.Szerintem.

Szakaszosan állít új dilemmák és problémák elé, új kérdések elé, amire ma nem tudom a választ, de napi szinten megélve mindent, minden helyzetre jön felelet. MÁS az életünk, MÁSOK a kérdések, főleg még a lányom részéről, de a szeretetben nincs mérlegelés.

Peti 11 éves lett. Évszámilag. Értelmi készsége nem hasonlítható a korosztályához, de már el tudtam engedni azt, hogy féljek a lemaradástól. Mások a prioritások. Peti az Peti. Egyedi, megismételhetetlen, imádni való. Én nem tudom kevésbé szeretni, soha, egyetlen percig sem csökken az iránta érzett szeretet. A kiszolgáltatottsága pedig csak engem tesz alázatosabbá, ami soha nem árt.

Ebben a 11 évben minden volt, rengeteg kórház, betegség, éjszakázás, orvosi kapcsolatok kiépítése, rengeteg mosoly, alázat, rengeteg rácsodálkozás a világra, hogy milyen kevés is elég a boldogsághoz.

Azt kívánom rosszabb ne legyen soha a helyzetünk.

Petinek pedig nagyon boldog életet kívánok, türelmesebb, nyugodtabb, lazább anyukával !