Elengedni egy édesapát, aki már nincs is velünk?

 

Érzelmek kavalkádjában vagyok, napok óta.

Több minden az oka. Talán pánikba estem, hogy lassan 50 éves leszek, hogy lassan kevesebb van hátra, mint előre, hogy a testem jelzi már a korát, hogy azt hiszem néha 50 évesen nem lehet már utat keresni, hogy illene tudnom mit is akarok az élettől.

Nos, pedig most keresem az utam, most keresek más dolgokat, más lehetőségeket, most próbálok magamra találni. 

Most látom és érzem az elmúlás hatalmát, mely mélyen a szívembe hatol, hatalmas fájdalmat okozva.

A gyerekeim pedig még kicsik. Peti pedig Peti, többszörösen tartós beteg, más genetikai háttérállománnyal.

Édesapámat évek óta félrevezeti az elméje. Már nincs velünk, ő is a saját világában él, ugrálva az évtizedek közt.

Őt is már „csak” elfogadni és tolerálni kell. Ezzel a „helyzettel” nehéz szembesülni. Ma Petivel mentünk meglátogatni a nagypapát.

Peti változatlan szeretettel és lelkesedéssel ment oda a papához. Levette a csizmájàt, felmászott az ágyára és odabújt hozzá.

Peti rátette a fejét papa hasára, közben átölelte és simogatta : ” Nagypapa, nagyon szeretlek.”

Apu hol tudta, hol nem, ki fekszik a pocakján, de Petit ez nem zavarta. Neki hiányzik a nagypapa.

Elnéztem édesanyámat, ahogy a legnagyobb gyengédséggel, szeretettel és türelemmel szól apuhoz. Aztán hirtelen elsírta magát. 

Milyen nehéz lehet neki, hiszen szinte együtt nőttek fel, látták egymást gyermekkorban, kamaszkorban. Anyu ma látja apuban a 18 éves fiatalembert, majd látja az apává válását is. Az első és egyetlen szerelem. 57 év házasságban. 

Olyan házasságban, ami a tiszteletről is szólt, szól, egymás felé is. Voltak gondok, mint mindenhol, de megoldották a problémákat.

Mindannyian tudjuk már, hogy lassan itt a búcsú ideje. 

Ma több negatív dolog ért. Voltam Petivel és magammal, ortopéd orvosnál, kicsit elkeserített. Aztán bementem a boltba, ahol az egyetlen, általa tolerált „tej” porát szoktam venni. Gyanús volt a doboza, megnéztem az összetevőket. Szerepel már köztük a dextróz, amit nem bír. Nem tudom elmondani mit éreztem. Azt, hogy nem igazságos. Petivel szemben nem.

Ezután értünk apuhoz. Teljesen meghatott Peti viselkedése. Amennyire vigyázni akart a papára, amennyire mellette akart feküdni, annyira nagyon akarta érezni.

Ott feküdt két ember, egy kisgyermek és egy idős bácsi. Az idős bácsi sejtjéből lettünk mindketten.

Az idős bácsi az én édesapám, a kisgyermek az én fiam. 

Valahogy most másként láttam őket. 

Petinek most nyílik az értelme, apué pedig zárul. Mennyi fájdalmat bír el egy lélek?

Talán ideje magamat is másként nézni, letenni a közelgő 50-es szám által generált félelmet.

Szóljatok rám, hogy ne sírjak ennyit, szóljatok rám, hogy még élek…

♥

 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, a gondolataimat, érzelmeimet. 

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, itt tudsz csatlakozni az oldalhoz,ha szeretnél. Több napi Petivel és több apró történéssel találkozhatsz az oldalamon.