Amikor tovább kell állni, de könnyes szemmel teszed meg…mert érzelmi emberek vagyunk

Izgalmasan kezdődött ez az év…

Teljesen nem várt esemény foglalta le intenzíven napjaimat. Döntést kellett hoznom. Ráadásul tudtam, hogy a döntésemnek érzelmileg lesz negatív hozadéka, talán fájdalmat is okozhat, de reméltem, hogy haragot nem generál….

November eleje óta épült be a lelkembe egy rossz érzés, egy megérzés, hogy valami nem jó, valami nem kerek.

Évek óta / talán 30 éves koromtól / a megérzéseim vezérelnek. Mindig segítettek, de volt olyan is, ahol utólag jöttem rá, hogy bizony súgott a belső hang, csak elhessegettem.

Kerestem az okot, de mindenre volt magyarázat, legfőképpen magamban kerestem a hibát : biztos túl fáradt vagyok, biztos a személyiségem kavalkádja az oka ennek. A rossz érzés lányommal volt kapcsolatos. Ismerem eléggé. Láttam rajta a változásokat, a szorongás erős tünetei megint megjelentek, sokat volt szomorú, csendes. Volt, hogy sírva hoztam el az iskolából. Próbáltam kérdezgetni, de hárított, nem akart válaszolni, én pedig nem erőltettem.

Sokat volt Peti is beteg, ő is , itt volt a Karácsony előtti őrültek háza, a lelkünk folyamatosan maratont futott, ennek tudtam be mindezt. Azaz inkább csak bemagyaráztam – ezzel picit megnyugodtam, de minden reggel felkelve megint elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy valami nem jó….nagyon nem jó.

Jöttek az Ünnepek, jött a lazítás megszűntek a reggeli rohanások. Többet tudtam Eperkével kettesben lenni, beszélgettünk, sétáltunk, végre újra a réginek láttam. Ekkor már kezdett sejtésem lenni, hogy mi lehet a gond. Ugyanakkor tudtam, hogyha ez így van, nagy lépések állnak előttem megint. Voltak álmatlan éjszakáim, a rengeteg kis apró kép lassan összeállt, a kirakós a lelkemben kezdett kész lenni. 

Eperke nagyon érzékeny személyiség, tele van jósággal, szeretettel, nem érti a rosszat, a rossz szándékot, a gonoszságot. Félős és szorongós is, de ugyanakkor nagyon nyitott. Lehet találgatni, hogy a személyisége milyen lenne Peti nélkül, de felesleges. Ezt nem tudhatom meg. Szociálisan érzékeny, elfogadó, hiszen sok olyan dolgot lát itthon, ami Peti ápolásával kapcsolatos,amit más gyerek nem is sejt talán. Tudja, hogy Peti más, már tudja, megjegyezte, hogy down szindrómás, de szereti. Néha persze „dühöng”, de ez a normál tesók közt is természetes….

Szilveszterkor jöttünk haza messzi mamáéktól. 2018 első estéjén is kettesben sétáltam a lányommal. Beszélgettünk a gyerekkoromról, az akkori érzelmeimről. S itt elhangzott egy mondata, amitől egy pillanatra összeszorult a szívem, és teljesen megbizonyosodtam arról, hogy mi nyomasztja, mi a gond. Nem jeleztem vissza még ekkor felé, hogy van erre megoldás, mert nekem még több telefont el kellett intéznem, hogy biztosan tudjam, van lehetőségem….

Pedagógust választottunk szeptemberben, az iskolakezdéskor. Nagyon jó tanító nénikkel indult az első osztálya. Imádja Angéla és Mónika nénit. Sajnos azonban az iskolaotthonos osztály a pedagógus hiány miatt nem indulhatott el az osztállyal, hanem napközi maradt. Ebben az időszakban, délután még csatlakozott az osztályhoz több gyermek, nagyobb osztályokból. Sajnáltuk, hogy így alakult, de tudomásul vettük.

A lányom lelke azonban nem tudott ehhez is alkalmazkodni. Úgy éreztem, fájó szívvel, de másik iskolát kell keresnem, mert Eperke itt nem találta meg a helyét, visszatértek a régi szorongásai. Peti miatt minden helyzetet dupla oldalról nézek. Sokat hallgattam és hallgatom a mai napig, hogy ahol speciális gyerek van a családban, ott az egészséges gyermek sérül. Nálunk Peti nem vesz el több időt, mert itthon mindenki itthon van, itthon nincs külön fejlesztés. Igyekszem mindkettőjüknek megadni azt játék, olvasás, vagy törődés szintet, amire szükségük van. Mindkettőjüknek el kell fogadni, hogy a másikra is figyelünk. 

A MÁSSágnak is van pozitív és negatív hozadéka. Eperkét szakember tanácsára 2 éves kora után bölcsibe adtam, hogy lássa az egészséges gyerekek viselkedését, lássa a helyes mintát, hiszen Peti két évvel idősebb, mint ő. Az elején Eperke a bölcsiben beszélt, itthon nem – mert akkor nem beszélt Peti. Talán 4-5 éves korára értette, érezte meg, hogy Peti más, s innentől már ő húzta magával Peti fejlődését.

Pont ezért is nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy minél több időt legyen olyan közegben, ami természetes, a saját értelmi és érzelmi intelligenciájához közeli. Saját magának kell a lelkében ezeket a harcokat, érzéseket megvívnia. S mielőtt valaki támadna, igen vele is voltam pszichológusnál, ahol sokat tanultam a gyermeki lélekről. Számomra fontos, hogy megértsem a gyerekeimet, a reakciójukat.

Tudom, hogy Eperke tiszta szívből szerető, intenzíven éli mag az érzelmeit. Ezért is voltunk most érzelmileg bajban. Anyaként azonban nekem kellett lépnem, majd kérdeznem.

Január második tanítási napján felhívtam a vágyott iskola igazgató asszonyát, hogy ez és ez vagyok, kérhetek-e egy személyes találkozóra időpontot, de elmondtam neki, hogy miért keresem. Hangsúlyozom nem volt ismerős, nem volt protekció, csak felemeltem a telefont, összerándult gyomorral… Kérdezett, melyik óvoda, stb. Válaszoltam, majd közölte tudja kik vagyunk, így beazonosított és átveszi Eperkét, mert pont most ment el egy gyermek, így van hely….

Mondtam neki, hogy én szeretném elmondani mindenkinek, az osztályfőnökének, a tagintézmény vezetőnek, a másik pedagógusnak, mert ez az én döntésem, én felelősségem, nem úgy akarok eljönni, hogy csak hipp-hopp eltűnök, esetleg azt az érzést hagyva hátra, hogy ők hibáztak, az ő személyükkel van a gondom…

Csütörtökön délután este a lányommal játszottunk. S hirtelen feltettem neki a kérdést : ” Szeretnél másik iskolába menni ? ” . Ölembe ugrott, átölelte a nyakamat, kaptam két nagy puszit és megköszönte, közben mondta: ” Igen. Nagyon ! Lehet ? Ne haragudj anya, nem tudtam elmondani Neked, hogy miért nem érzem jól magam, hiszen nagyon szeretem Angéla és Mónika nénit, de valamiért nekem itt rossz érzésem van. ” – innen lettem biztos, hogy az a fránya megérzésem már mióta piszkál s mennyire igaza volt.

Várt rám két beszélgetés. Először az osztályfőnöknek tudtam elmondani, könnyes szemmel és remegő hanggal. Ott sem maradt a szem szárazon, mert szerették a lányomat. Elmondtam, hogy sem a személyükkel, sem az oktatási szisztémával nincs gondom, gondunk, sőt ! Minden tiszteletem az Övék, de ezt a lépést Eperke miatt kell megtennem, mert az ő személyisége, lelke valamiért itt nem találta a helyét. Közben folyamatosan potyogtak a könnyeim, mert érzelmi ember vagyok, ás tudtam, hogy akaratlanul most egy pici fájdalmat is okozok.

Mondhatja nekem bárki, hogy van ez így, hogy nem találja valaki a helyét, túlságosan felnagyítom. Én csak így tudom ezt, mert nem volt nekem negatív érzésem a pedagógusokkal szemben, szerettem a szemléletüket, egy rendszer hibájáról nem ők tehetnek…

S hátra volt hétfőn a tagintézmény vezetővel való beszélgetésem. Itt is elmondtam, amit a tanároknak, kértem, hogy ne haragudjanak rám, de a lányom miatt így kellett döntenem. Remélem sikerült korrekten elbúcsúznom, őszintén beszélgettünk itt is. Szeretettel nyitva marad az ajtajuk előttünk.

Eperke teljes lendülettel kezdett a héten az új iskolájában, egy régi ovis társához került. Így szerencsére nincs egyedül. Van, aki fogja a kezét és segít neki megismerni az új szabályokat, helyzeteket. A beilleszkedés itt már az ő dolga, nincs rossz természete, szót fogad, megbízható, így ebből a szempontból nem féltem, inkább a kis félelmeit az újtól kell neki legyőznie….Izgulok érte, féltem is, de ez így természetes….

Sírdogált még itthon, hogy hiányzik Mónika néni, Angéla néni, de ő is érezte, hogy az új osztályban feltalálta magát, így vidáman megy. Rengetegszer mondta, hogy ne haragudjak rá, amiért nem tudta elmondani mi bántja….elmondtam neki, hogy nem haragszom, mert mi felnőttek is vagyunk úgy sokszor, hogy csak azt érezzük, valami nem jó….A lényeg, hogy megtaláltuk az okot.

Nekem is nehéz, hiszen nagyobb az osztály létszám, új szülők, s újra be kell mutatnom Petit is, hiszen sokszor fogják látni. Még ennyi idő után is van bennem félelem….A bölcsiből sokan ismerték Petit, a bölcsisekkel együtt lépett oviba Eperke, azaz az ovinál Peti nem volt kérdés. Megismerték, megszerették. Az oviban azonban a gyerekek is kisebbek.

Az iskola egy új közeg. Most a saját félelmeim kezdődnek, ami az első pár hét után biztos elmúlik….

Remélem, hogy Peti az első időszak után önmagát adja majd, s nem akar a figyelem középpontjába kerülni az extrém viselkedésével. Ha már önmagát adja, nem nehéz megszeretni….

Nagy lépést tettünk meg, ami sok változást hoz magával. Nem beszélve az érzelmi hátteréről…Nehéz. Még most is.

Anyaként azonban a csillogást kell a gyermekeim szemében megtartani, amíg lehet…., 

Megtanultam, hogy a lányommal is elképesztően egyek a rezgéseink, csak ő még tanulja a kimondásait.

A szünet alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz, igaz eddig se voltunk távol, talán az, hogy a megérzésem jól vezérelt, nagyobb biztonságérzetet ad neki, tudja, hogy anya figyel, érez, segít….

Bízzon mindenki a megérzésében, nem véletlen alakul ki bennünk, nem véletlenül piszkál….

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon is.