A szembesülés ideje, az értelem és érzelem harca a másság következményei miatt....

Peti játszótársas bejegyzésemhez is szeretnék itt pár szót szólni. Peti 9 éves. Az ő játékkészsége , játékértése megfelel a 3-4 éves korosztálynak. A játszón nem azért nem játszanak vele, mert külsőre más, hanem, mert nem érti, hogy mit szeretnének vele játszani. Illetve ahhoz, hogy megértse, többször kellene elmagyarázni, elmutatni, de így sem biztos, hogy jó partnere lenne egy 9 évesnek…

A játszótér az a hely, ahol a gyerekek önfeledten szeretnek játszani, élvezni a szabadon lét pillanatait, a barátaikkal együtt töltött időt. Nem haragszom sem gyerekre, sem felnőttre. Erről nem tehet senki a legtöbb esetben, mert ez ugyanolyan dolog, amit egyre jobban el kell fogadnom az idő elteltével. Egyszerűen csak túl nagy a különbség a többi gyerekhez képest.

Eperkéért menet ma Peti megint mondta útközben : „ Játszottam a kisfiúval, ugye anya ? Rendes volt tőle, de én is ügyes voltam, tudtam gurítani a labdát. „ – számomra mostanában az az érdekes, hogy Peti kimondja, hogyan él meg dolgokat angyali lelkében. Érzi a másságát, de kezdi azt is érezni, hogy miben gyenge, esetleg rosszabb. Itt is kihangsúlyozta – nekem többször is már – hogy miben volt ügyes.

Sajnos , azt hiszem, most érkeztem el lélekben arra a pontra, amikor kezdem látni, érezni, miben is lesz hátránya, miben lesz kirekesztettebb. Az érzelmeit kimondva ez néha sokkoló is, anyaként.

Már elsírja magát, ha valamiért szólok. Valamelyik reggel kezébe adtam a nadrágját, hogy hogyan vegye fel. Nem maradtam mellette, mert közben tettem a dolgom. A kabát ráadáskor vettem észre, hogy a hátulja van elől. Rászóltam, nem emelt hangon : „ Petike, mit csináltál ? Rosszul vetted fel a nadrágod. „ – keservesen elsírta magát. Percekig kellett vigasztalnom. Megkérdeztem, miért sír : „ anya, nem tudom hogyan kell, nem akartam rosszat…”. Ez felém jelzésérték, hogy nagyon, de nagyon oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok.

Több érzelem született a lelkében. Itt van az önérzet, a büszkeség, sértődöttség. Eddig ezek nem voltak jelen. Feltételezem még sokkal több folyamat zajlik odabent, a fejében, a szívében.

Minden speciális gyerek más. Sőt, minden down szindrómás is más, annak ellenére, hogy viselnek közös külső és személyiség jeleket. Köztük is van rendkívül jó képességű, aki alig tér el az átlagtól. A skála elég színes és sokrétű. Nekem, szülőként feladatom reálisan is látni Petit. El kell mindig helyeznem ebben a széles skálában. Peti nagyon eltér a saját korosztályától. Viszont azt is kell néznem még, hogy honnan indult….ÉN tudom mennyi mindent elért ÖNMAGÁHOZ képest.

Évekig reménykedtem, hogy elhagyja a pelust. Lassan talán ezt is el kell fogadnom, hogy nem biztos. Ez pedig hátrányt fog jelenteni a jövőjét tekintve. Én bárhol le tudom cserélni a pelust, bárhol kitalálom a megfelelő helyet, helyzetet, hogy őt se lássa meg senki, s közfelháborodást se okozzunk. Lehetetlen ebben sincs nekem, de mi így élünk. Nekem ebben kellett rutint szereznem. NEKEM ez már természetes. Soha nem fog vissza a pelus ténye, attól, hogy elmenjünk hosszabb útra, kirándulásra. Soha nem érdekelt, hogy van-e wc – amúgy sincs ekkora gyerekre pelusozó – , mert nem a wc a legfontosabb. Némi leleménnyel ezt bárhol meg lehet valósítani. El kell fogadnom, hogy más erről másként gondolkozik. Amúgy is ez az egyik legérzékenyebb pontom , vele kapcsolatosan…

Be kell látni, el kell fogadni, hogy játszótársa is én leszek nagyon sokáig. Ma is megkérdezte tőlem : „ anya, leszel a játszótársam ? „. Leszek. Persze, hogy leszek.

Nincs barát, akihez átmehet játszani. Nincs senki, aki pár órára elvinné néha, hogy ne csak ÉN legyek…hogy legyen más inger.

Anyaként több személyt is helyettesítek / ahogy más is /. Néha azonban a kezeim közé fogom a fejem, hogy mentálisan ezt, hogyan bírjam ? A mentális fáradtságot hogyan is győzzem le ? A folyamatos gyerek üzemmód a többi feladat mellé már nem mindig megy, NEKEM. S néha túl sok, túl nehéz…

A mostani változások, vagy megértések, érzések, fájdalom szöget ütnek a derűm világába….Mindig tudtam ezeket, de vannak dolgok, amiket más tudni és más érzelmileg is megélni anyaként. Elérkezett ennek is az ideje, a szembesülésnek…

Keserédes, csendes fájdalom az optimizmusomban. Más hallani Peti gondolatait, az érzéseit, eddig csak sejthettem őket. Tény, azáltal h kimond sok mindent, én is tudok változni, változtatni, neki megfelelően….

Peti is, én is, új érzelmek sokaságát éljük meg a lelkünkben, egyikünk sem tudja meddig tart a folyamat.. Nekem most sokkal jobban kell, tudatosan kell a reakcióimat kontrollálni…

Természetesen észre veszem a jót is. Derű azonban nem teljes bánat nélkül. Most elég sokszor váltakozik a jelenlétük bennem.

A mai délután egyik vidám pillanata látható itt. A középső kislány /Csenge – szülői engedéllyel van itt a képe /, Csenge évek óta ismeri Petit. Mindig közvetlenül közeledik Petihez, természetesen kezeli őt is, reakcióit is.