Speciális gyermek vagy a kialakult élethelyzet elfogadása a nehezebb? Érezhető-e a különbség…

Elfogadás…önámítás? Hol a határvonal? 

Valamelyik nap Petiék sulijában volt feladatom két órán át. Jó idő volt. Sütött a nap. Beszélgettem a tagintézményvezetővel az életről, dolgokról, ami a speciális gyerekekkel jár. Ő is érintett ebben bizonyos szinten, azaz nem kívülálló. Hallgatva őt, egy furcsa érzés kezdett bennem motoszkálni, de nem volt időm komolyabban foglalkozni ezzel.

A betegségek miatt sokszor tetőznek a feladataim, mind háztartásilag, mind hivatalos ügyintézésileg. Ilyenkor bizony cseppet idegesebb leszek. Sajnos most is így alakult és dühöngtem otthon sok mindenért. 

S jött több mondat. Egyszerű, picit felszólító módnak is felfoghatom : ” Fogadd el, hogy EZ van. Törődj bele, hogy nincs és NEM lesz másként, mert TE vagy az anyja, ezek a Te feladataid a körülmények miatt. ” 

Dühös / magam által generált düh / szoktam lenni, hogy miért nekem kell mindent csinálni, ezer dolgot végiggondolni, véghez vinni s odafigyelni arra, hogy a gyerekek is megkapják a közös idő élményét. Dühös, hogy nálunk miért nem lehet az, hogy a gyerekek néha máshol is vannak pár napot, dühös, hogy csak ÉN tudok mindent….hogy úgy érzem ezt NEM lehet mindig bírni ! Dühös, hogy a tervezett énidők mindig borulnak…

S pont ez az érzés, az elfogadás másfajta értelmezésének megjelenése suhant át rajtam a suliban is….

Szeretem a gyerekeimet, Petit is elfogadtam. A betegségeivel járó feladatot is. 

Most azonban bele kellett néznem a lelkem tükrébe, hogy vajon a saját helyzetemet is elfogadtam ebben az egészben ????

Napokig rágódtam ezen. 

Néztem Petit, hogy mennyire lelkes mindenért, hogy mennyire örül minden közös foglalkozásnak, hogy mennyire szeret tanulni is, hogy mennyire, de mennyire függ tőlem…

Ápolása és ellátása közben pedig az jutott eszembe, hogy mennyi érzelmet hozott elő belőlem.

Most nem az a kérdés, hogy ő mennyire szeret, hanem az, hogy az ő kiszolgáltatottsága a lelkem mely húrjait érintette és érinti meg….Értve ezalatt, hogy bizony bizony a feladatok közül van, ami negatív reakciót generál ösztönösen a testemben / hányinger, bokákolás/, de nem kérdés, hogy mindez nem számít, ha Érte teszem. Talán ez az alázat egyik típusa? 

Az sem kérdés számomra, hogy néha csapdában érzem magam, vagy rosszabb napjaimon fogolynak….Hisztizhetek, kiabálhatok, megőrülhetek….akkor sem változnak azok a körülményeink, amelyek adottak s nem változtathatóak. 

Alaposan végiggondolva, látva és érezve azt kell beismernem, hogy NEM, NEM tudtam eddig elfogadni a magam helyét, helyzetét – pont most lépett ide Peti megölelni😃- , mert valahogy mindig elvágytam egy picit ebből. Csak picit, csak pici időre….

Elfogadás……hányszor mondjuk és halljuk, de mit is jelent érzelmi szempontból mindez? Elfogadni egy helyzetet, évtizedekig tartó helyzetet is teljesen más, mint egy Embert elfogadni. Most ÉRZEM igazán a különbséget a kettő között.

Már nem akarom feleslegesen idegesíteni magam, mindig máshol lenni gondolatban, mint ahol éppen fizikálisan vagyok.

 

Anya vagyok.

♥

Speciális gyermek édesanyja is. Az a feladatom,kötelezettségem, felelősségem, hogy a legjobb tudásom szerint és szívem összes szeretetével neveljem és tereljem MINDKETTŐ gyermekemet.

Nehéz volt MEGÉRTENI és MEGÉREZNI, hogy az elfogadása mindennek egy nagyon nehéz és összetett folyamat….amit MÉG mindig tanulok…

 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén.