Íme a különbség az egészséges és fogyatékkal élő tesók világa közt

Túl vagyunk két táborozáson.

Az egyik tábornál, Klári néni esélyt adott Petinek arra, hogy ott lehessen, úgy, hogy én is vele vagyok. Ott voltunk. Eperke is most látott először tábort. 

Pár nap elteltével Eperke ment, az általa választott táborba. Itt már nem voltunk jelen. A lányom szuperül érezte magát, az utolsó nap estéjén sírt is, hogy vége. Olyan, mint én. Megszeretve embereket, nehéz mindig a búcsú, de a szívünkben ott marad, minden emlék, minden arc.

Peti tábora után sokáig nem leltem a helyem. Nem értettem az okot az elején. Mostanra azonban kikristályosodott. 

Peti esetében, több órán keresztül felnőttek társaságában is voltam, segíthettem a tábori életet, tevékenykedhettem, kiszakadtam a napi rutinból. Bizony, felnőtt !!! társaságban voltam, több napon át, több órán keresztül. Idejét nem tudom mikor volt ilyen.

Igen. Velem voltak a gyerekeim, de játszottak. Én beszélgethettem, alkothattam. Kitekintés volt a világra, egy ideiglenes ablakon, hogy így is lehetne. Lehetne, de a valós napjaim nem ezek. 

Érthetetlen? Aki volt évekig otthon, talán sejti mire gondolok. Szánalmas dolog? Azt érzem szánalmasnak, hogy mi, speciis gyereket nevelő, speciálisan élő szülők nem kapunk esélyt, sem munkára, sem sok mindenre.

Érthetőbben? 

A lányom sajàt maga dönt, dönthet, hogy melyik táborba, milyen foglalkozásokra szeretne menni, több variációból kiválasztva, az érdeklődésének megfelelően és én csak támogatom. Támogatom, amíg energiával és pénzzel bírom.

 Peti miben dönthet? Még én sem dönthetek sokszor, hiába ismerem a képességeit, mert sok lehetőség nem nagyon van. Dönthet abban, hogy mit játszunk, menjünk-e állatkertbe, velem játszik-e vagy a tesójával.

Minden pozitív élményünk az elmúlt hónapokban, mások jószívűségén múlott, azon, hogy mások adtak esélyt. Esélyt táborra, Süsüvel való találkozásra, pici pihenésre.

Szülőként kutatom neki a lehetőségeket, esélyt keresek. Esélyt arra, hogy ő is minél többet láthasson, tapasztalhasson, mert neki is jár.

A lányom pedig válogathat, néha a bőség zavarába is esik, mert sok minden érdekli, de suli utáni elfoglaltság nem lehet minden napra. Így is három délutánja már foglalt lesz. Rajz, jóga, zene. Mindegyiket imádja.

Én pedig kísérem, magammal viszem Petit is, hiszen szögre nem akaszthatom. Addig, amíg várakozunk, kártyázunk.

Íme, ez a különbség egészséges és fogyatékkal élő tesók világa közt. Amíg az egyik szabadon dönthet, addig a másik állandóan függésben van. Nagy függésben, anyától, másoktól.

Eddig is tudtam. A két tábor azonban hűen visszaadta ezt a kontrasztot. Még ennyi év és ennyi tapasztalás után is elszomorító érzés, ott mélyen, legbelül. Csendesen mardosó, szorongató.

Köszönöm…hogy elolvastad életünk röpke pillanatait.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén.