Hello kiskamaszkor!

Ez a nap is eljött. Egyre messzebbről kell búcsúznom tőle reggel, amikor bemegy az iskolába.

Már nem puszi van búcsúzóul, hanem egy erős ölelés, mely közben mindig mondja, minden reggel: ” vigyázz magadra, anya! Tudod, hogy értem. Nem lesz semmi bajod, ugye?” 

Szavaiban ott a féltés és szeretet, de lelkében már érik a „nagy vagyok” érzés. Már talán külön szeretne lenni, vagy mégsem. Valami hasonlót, de zavarót érezhet.

Amikor barátnője velünk van, akkor már másik asztalhoz ülnek. Felszabadulva beszélnek és nevetgélnek, úgy mintha egyedül lennének. 9 évesek. Én csendben olvasok vagy írok messzebb tőlük,láthatatlan vagyok. 

Közben pedig a láthatatlan szemeim nagyon nagyra nyílnának, a füleim hallójáratai pedig kitágulnának. Már nem velem beszélget, már kezdődnek a titkok korszakai.

Kezdődik a világ felfedezése, nélkülem. Nélkükem, de még velem. Mert még látom, mert még kell a láthatatlan támaszom. Még kell. De vajon meddig? 

Összeszorul a szívem és furcsa, féltően boldog érzés, hogy képes önálló lenni. Mégis, megijedek.

Mikor lett a kicsi lányomból kiskamasz?

Az elengedés korszaka elkezdődött.

Húha. Emlékszem a rengeteg vitánkra, a dackorszakra, a hisztikre a boltokban, a kemény és konok akaratra. Emlékszem a rengeteg sírásra, a hatalmas szemekből legördülő könnycsepp áradatokra.

Emlékszem az ölelő kezekre, emlékszem, hogy megszületése után fél évig szinte csak sírt. Emlékszem az örömeire, az öröm sikolyokra, amikor mentem érte az oviba. Mindig erősen és impulzívan élte meg az érzelmeit. Ez nem változott. 

Csak már átléptünk egy korszakot. Tüneményes, érzékeny, szabályt betartó lányom van, aki képes ragyogni és pánikba is esni. 

Lassan már egyedül fog közlekedni. Lassan, lassan már nem fogok a másik asztalnál ülni.

Nos, ezt nála érezhetem. Ugyanígy, Petinél nem tudom, hogy valaha is ezt érezhetem.

Fájdalom hasogatja a lelkem, amikor Peti megkérdezi, mikor jöhet egyedül haza a suliból. Egyedül? Amikor messzire viszem és értelme miatt elveszhet bárhol? Mert bármikor, bárkivel elmenne, mert nincs veszélyérzete, mert MÁS…

Még helyi járaton sem hagyhatom egyedül, még a zebrán sem tud egyedül átkelni, mert nem érti meg, hogy mire kell figyelni. 

Eperke fejlődésével mindig látom a kontrasztot. Látom mi a nagy különbség köztük értelmi fejlődésben.

Minden új dolognak örülök, mindkettőjüknél.

De igen. Látnom és tudnom kell, hogy Peti képességeinek van határa. Bizony van. Csak nem láthatóak élesen a határvonalak. Pont emiatt rejtelmes az egész…

Senki nem mondta, hogy az anyaság ennyire nehéz, de szép is. Azt hittem gördülékenyebb lesz minden. 

Mégis, valahogy a felvetődött kérdésekre megérkezik a válasz is. Hol előbb, hol utóbb, de jön a megoldás.

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén, itt tudsz csatlakozni az oldalhoz,ha szeretnél. Több napi Petivel és több apró történéssel találkozhatsz az oldalamon.