Egy tökéletes nap

Eperke barátnőjének ma volt a születésnapi bulija, a játszóházban. Peti is meghívott vendég volt. A meghívás már régebben megtörtént, hallotta, ahogy mondom Eperkének, hogy buli lesz, Noémi szülinapja.. Megemlítettem neki, hogy Ő is jön. Rám nézett tágranyílt szemekkel, úgy kérdezett vissza : „ Én is mehetek? Tényleg ott leszek?” „ . Közösen számoltuk minden este, hogy még mennyit kell aludni. Kedd reggeltől minden ébredéskor, azonnali kérdéssel nyitott : „ Megyek a Noémi bulijába, mikor is? Anya, készülni kell ajándékkal .” Türelmesen magyaráztam neki, hogy még nem megyünk, még nincs szombat….Tegnap délután lelkesen készítették az ajándékokat Eperkével,Peti folyamatosan mondogatta: „ Noéminek születésnapja lesz, csinálok neki ajándékot, kiszínezem a betűket és a lufikat. „

Reggel felült, : Na, végre, ma megyünk a buliba. „ Készülődés közben Eperke megkérdezte, hogy nem baj-e, ha nem fog mindig játszani Petivel, hanem a barátnőivel is lesz. Mondtam, hogy dehogy baj, csak arra kérem, ha Peti fent a játszó részen elakad, akkor segítsen neki megmutatni, hogy merre kell haladnia. Eperke : „ Anya, én azért figyelek rá, nem engedem bántani, hallgatnak rám a többiek, arra is vigyázunk, nehogy fellökjük, tudom, hogy hamar elesik.” – 7 éves nagylányomtól ilyet hallani elképesztően melengető érzés. Petinek a laza izületi rendszere miatt az egyensúlya nagyon ingatag, a játszóházakban található magaslatokról hamar lepörög, ha meglökik. Ami Petit nem zavarja, csak engem…Peti párszor odarohant hozzám : „ anya, én is itt vagyok a buliban, igaz? Nagyon jó nekem.”

Jól éreztük magunkat . Peti megtalálta a saját eszközeit, Eperke is folyamatos pörgésben volt. Szerintem senkit nem zavart Peti, ő viszont úszott a boldogságban. Jó érzés volt látni őket.

Hazaértünk. Picit szusszantunk, amikor azt láttuk az ablakból, hogy szakad a hó. Reméltük,  sokáig esik, hogy tudjunk szánkózni. Kb 45 perc múlva már nem láttuk a nagy hópihéket szállingózni. Eperke fűzött, hogy menjünk le. Egy porcikám nem kívánt kimenni, mert már fáradtnak éreztem magam, de a hó és a szánkózás esélye győzött. Felöltöztünk, lementünk. Ujjongva ugrált a lányom, hogy a ház melletti dombon van annyi hó, hogy tudjunk csúszni rajta. Kivettem a kocsiból a szánkókat, s mentünk a dombhoz. Eddig nálunk a szánkózás úgy működött, hogy mindegyik gyerekkel nekem kellett lecsúsznom : Eperke félt, Petike meg nem értette még, hogyan kell elindulni, helyesen ülni a szánkóra. Így mindig valamelyik várakozott, én meg hamar elfáradtam. Ma azonban odaérve a dombhoz, kislányom közölte, hogy egyedül megpróbálja. Ugráltunk örömünkben, amikor sikeresen leért . „ Hurrá, megcsináltaaaad ! Ügyes voltál ! „. Eperke pedig magának mormogta : „ Végre, nem félek ! Tudok egyedül szánkózni ! „. Petike ezt látva, mondta, hogy ő is egyedül szeretné megpróbálni. Mondtam, hogy rendben, de a domb tetején Eperke megmutatja, hogyan kell a szánkót helyesen beállítani, melyik az eleje. S én várom lent, nehogy neki menjen a ház falának. Meglepődve, de annál nagyobb örömmel vettem észre, hogy Peti is megérett erre. Innentől csak álltam a domb alján s figyeltem a poronytyaimat, ahogy húzzák felfelé a szánkót. Kánaán volt nekem. Eperke szaladva haladt felfelé a dombon, Peti pedig kitartóan küzdött, hogy ne essen el. Közben hallottam, ahogyan magának mondogatja : „ Felmegyek. Megfordítom a szánkót, ráülök. Picit meglököm magam, anya pedig ott áll és vigyáz rám, hogy nehogy belemenjek a bokorba” Csak álltam mosolyogva, őket nézve. Megint haladtunk, haladtak. Eperke legyőzte a félelem miatt keletkezett korlátait, Peti pedig megérett erre is / benne félelem nem volt soha /. Szerencsénk volt, egy órát adott nekünk az időjárás, addig bírta a hó a szánkózást, illetve az alatta lévő sár a terhelést. Még rajzoltunk botokkal a hósárba, majd feljöttünk.

Sok pozitív élményben volt részünk ma. Egy tökéletes nap.