Tündérmese a valóságban, egy vérbeli Süsü rajongó, Süsüvel egy színpadon…
Vasárnap reggel, ébredés és készülődés a nagy utazásra…
Reggel már Süsüvel kezdett, pedig nem is tudta, hogy a Játékszín épületében, Hadart színház előadására megyünk, megint, Süsüt nézni…
Folyamatosan mondogatta útban a vasútállomás felé : „Viktor bácsihoz megyünk, repcsis Süsüt nézni? ” .
Rendíthetetlenül válaszolgattam, hogy NEM, csavargunk csak, vonatozunk, metrózunk. Fél 1 fele felszálltunk a vonatra. Számtalan szabad hely volt, így kényelmesen elhelyezkedtünk. Peti azonnal éhes volt és a burgonyás pogácsáját kérte, azt majszolgatta.
Én nagyon izgultam…Peti evés után hozta formáját, játszott Süsüvel, folyamatosan beszélt, kérdezett. Tekintettel arra, hogy már 10 éves, így a vonaton utazóknak feltűnt Peti mássága, főleg a minden eszébe jutott szó kimondása miatt. Legtöbben picit megnézték, aztán visszatértek saját elfoglaltságaikhoz.
Bicskénél felszállt egy férfi. Petivel szemben ült le. Peti természetesen közeledni próbált, de itt nem lelt partnerre. Sőt, ez az ember nagyon hideg és gonosz tekintettel stírölgette Petit. Nem éreztem jól magam, teljesen bezárt a lelkem is. Rájöttem, hogy ezért biztonságosabb lélekben nekem az autóval való közlekedés. Saját városunkban, saját, megszokott mozgási helyeinken már ismerik és elfogadták őt. Itt egy új helyzet, sok új emberrel.
Kellemetlen érzésem ellenére próbáltam magamat erősíteni, hogy pont EZÉRT, EZÉRT is kell másfele mozognom, a komfortzónán kívül, hogy megszokjam, megtanuljam a negatív bámulások, rideg nézések kezelését is, akkor is, ha nekem fáj. Nem pattanhatok fel a vonaton és nem lehetünk láthatatlanok…Ezt is tanulnom kell, nem lehetünk mindig a saját városunkban, ráadásul én is szeretek utazni…ezzel tágul a világ…
A kellemetlen szituáció miatt kicsit szomorkásan szálltam le a vonatról Petivel, de most nem én voltam a fontos, mantráztam, hogy Süsü a lényeg, a meglepetés ereje….erre koncentráljak.
Metrón Peti szárnyakat kapott, ujjongott a mozgólépcsőn, a beszállás után: ” Anya, most a föld alatt utazunk, ugye? Hova is megyünk? „. Kitartóan válaszolgattam, hogy csak csavargunk. Egy megálló után kiszálltunk, megcéloztuk a villamost, mely elvisz minket a Nyugati pályaudvarig. Szerencsére itt is le tudott ülni Peti / mozgó járművön nehezebben tartja meg az egyensúlyát /, de itt már félt, de bíztatta saját magát : ” Nem kell félni, nem kell félni. ”
Mellette álltam, folyamatosan simogattam, hogy bátorodjon, aztán leszálltunk és séta a Játékszín épületéig.
A bejárat előtt megállt, nézelődött: ” Ez nem a Süsü háza? Te anya, ez a Süsü színház. Ide hoztál engem? ” – boldogan, Süsüt kiabálva rohant be…., de meg kellett állítanom, hiszen a jegyeket a pénztárnál vehettem most át.
Kezünkben a belépővel, vidáman szaladt az előtérbe. Ácsorgott. Nézelődött…
Egyszer csak megjelent Bolond / Petyi János személyében /, Peti odament hozzá. Előtte már virtuális téren „ismerték” egymást, így személyesen is bemutatkoztunk. Peti csacsogott: ” Te vagy a Bolond, Te fogsz bábozni pici Süsüvel, Te oltod el a lámpát? „. Petyi János mosollyal és türelemmel válaszolgatott, majd felém fordulva közölte, hogyha tudunk maradjunk egy picit előadás után, mert lehetőséget kapunk fotózásra.
Elképzelni sem tudtam az milyen lesz, hogyan lesz kivitelezhető…
Fantasztikus helyen ültünk, 9. sor, középen. Mindent tökéletesen láttunk és hallottunk.
Peti szinte állandóan mondta is az előadás alatt a szerepeket. Boldog volt, el sem hitte, hogy ott vagyunk : ” Anya, köszönöm, hogy elhoztál ide.”
Én csak ültem. Hallgattam, gondolkodtam. Néztem. Majd vége lett az előadásnak, mi maradtunk a helyünkön. Miután kivonult a közönség és az osztály is, akik jöttek fényképezkedésre, Peti mehetett oda a színpad lépcsőjéhez.
Teljesen megszeppent, remegett keze – lába. Az idő rövidsége miatt nem volt lehetőségem, hogy feloldjam a színpadon, megértessem vele a helyzetet, Petyi János felsegítette, majd Spinnerné Takács Erika, Zakariás Éva, szó szerint a kezükbe vették az irányítást, gyengéd szeretettel vették körül, fogták a kezét, irányították, babusgatták…Láttam az arcukon, hogy tényleg szívvel, lélekkel közelítettek hozzá.
Peti: ” Te voltál a Dadus? Te pedig mutatod a beszédet a nem halló gyerekeknek? Te Süsü, Te nagyon nagy vagy.”
Láttam, hogy fél, de azt is láttam, hogy a színészek maximálisan bátorították, segítették. Süsüt többször megölelhette, mindig egy picit bátrabban tette. Teljesen tisztában voltam az Élmény nagyságával. Igazándiból mégis az fogott meg, ahogy a színészek álltak Petihez, az igazi, szeretetteljes mosoly… Picit, vagy sokkal több volt Petinek ez, mint egy szimpla fotó…Utolsó ölelésnél, a lejövés pillanata előtt odafordult Süsühöz: ” Süsü, Te vagy a jó barátom ! ”
Szempillantás alatt eltelt az időnk, Petit alig tudtuk a színpadról lecsábítani, én pedig alig tudtam az épületből kihozni. Vissza akart menni Süsühöz, megnézni hol lakik. Sírt…
Miután a nézőtéri felügyelő Hölgy elmondta merre kell mennem a helyes irányba a villamosunkig, Petit az utazás gondolatával kitereltem, mondtam sietni kell a villamoshoz. Épp el is csíptük, igaz tele volt, de egy néni ! átadta Petinek a helyét, látta az arcán, testén, mennyire remeg.
Időben elértük a vonatot, bőven időben, felülhettünk rá, volt 30 perc az indulásig. Peti csak nézett rám és mondta : ” Anya, találkoztam Süsüvel, megöleltem, ugye? Féltem, nem baj? Pedig szeretem, csak olyan nagy. Legközelebb bátrabb leszek. Mikor jövünk még egyszer? ”
Istenem, a csillogó szemei, az arca. Már a színházban úgy éreztem, a lelkemnek ez a boldogság, felfoghatatlan. Évek óta azon morfondíroztam, hogyan tudnék egy randevút leszervezni Petinek Süsüvel…S lám, az Élet behozta az eseményt. S ez így sokkal jobb volt, minden szempontból.
Nincsenek nagy céljaim, valahogy az Élet úgy nevelt, hogy apróságokra törekszem, de az egyik legfontosabb dolog számomra, hogy a szeretteimre figyeljek és lehetőségeimhez képest valóra váltsam az álmaikat. Ezen a láthatatlan listán a Süsüvel való találkozást kipipálhatom.
A vonaton hazafele, átlósan szemben egy fiatal srác ült le, hatalmas hátizsákkal. Peti rögtön megszólította: ” Szia, Te voltál a királyfi? ” . Vette a lapot a fiú : ” Szia, én a kígyós mesében voltam királyfi, de nem hiszem, hogy Te erre gondolsz.”
Kiderült, egy ifjú művész ült le ide, akinek a hátizsákja csodás hangszereket rejtett, melyet Petinek meg is mutatott. Furulyázott, dorombon játszott nekünk, mindezt a vonaton. Egymásra hangolódtak, hangolódtunk. Hallgattam a történeteit, élményeit, s mondtam is neki, hogy ő aztán teljes mértékben megéli az Életét. A válaszában minden benne volt: ” Csak egy életem van, igyekszem élményekkel megtölteni. ” Ráadásul nagyon közvetlen és pozitív személyiség volt. Feloldotta bennem az első negatív élményt, amit reggel éltünk át a vonaton.
A legnagyobb érdekesség ebben, hogy ezek az élmények emberi gesztusok által jöttek létre, nem kellett hozzá több millió forint, hanem csak annyi, hogy több Ember kinyitotta egy pár pillanatra a lelkét, és adtak az Életükből pár percet, ezek a percek örök lenyomatot hagytak bennünk…
Hazaérve Peti csak mesélt és mesélt, újra és újra a nap minden pillanatát felidézte. Én meg megszólalni sem tudtam, hiszen a szeretet torta szeleteit kaptuk ma, nem is akárhol, nem is akárkiktől.
Furcsa érzés, amikor egy régóta dédelgetett álom valóra válik…olyan nincsen rá szó…
Nem tudok elég hálás lenni Spinnerné Takács Erikának, Zakariás Évának, Petyi Jánosnak, mindenki másnak, a Játékszínnek, Hadart színháznak és színészeinek s ennek az ismeretlen fiatalembernek, akit a vonaton hazafelé rendelt mellénk a Sors. Mintha tényleg egy mesében lettem volna, s minden jó, ha vége jó…
Csórics Balázsnak, a Kiràlyfinak, aki leírta, hogyan látta Petit a színpadon….
Nekem is sikerélmény volt, önmagam előtt, hiszen egy picit nagy félelmemet győztem le az utazás folyamán, így egy picit büszke vagyok magamra, mert képes voltam rá ! S innentől már megint egy lépéssel előrébb vagyok a saját fejlődésemben is !
A fényképek saját tulajdont képeznek, színészek emgedélyével készültek.
Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén.