Egy mostani videó, ahogy Peti elmeséli és megéli a betegségét….

Énidő elmaradt, mert a valóság betegséget hozott.

Pénteken a tervezett és várt programomat le kellett mondanom./ Itt olvashatod /

Szerencsémre még délután a körülményekhez képest jól érezte magát Peti. Én sokszor nyeltem a könnyeimet. 

Pénteken éjjel sokat nem aludtam. Figyeltem őt éjjel. Kap-e levegőt, nem megy-e fel a láza, nem ázik-e át – ilyenkor sűrűbben előfordul, hogy az éjszakai pelus sem bírja a mennyiséget. Volt is minden csere – nálunk minden ágyon „pisifogó” lepedő van – így az ágy száraz marad.

Reggeli érzelmeim vegyesek volta, a végtelen elkeseredéssel és aggódással vegyítve. Férjem dolgozott, így egyedül voltam velük. Érzelmi nyomottságom levezetésére a régen halogatott nagytakarítást a kanapé alatt elvégeztem – hurrá- találtam sok fél pár zoknit, rengeteg papírdarabbal….

Délutánra Peti arca már nem tetszett. A szemei, tiszta kötőhártya gyulladásos tünetek, estére már enni sem tudott. Az éjjelt éberen töltöttem mellette. Szegénykém, hajnali 1 körül megint átázott. Szokásos tortúra, mire végeztem mindennel, betakartam, simogattam. Azonban azt vettem észre, hogy remeg. Riadtan fel is ült, beteg szemeivel, rekedt hangjával megszólalt: ” Anya, vacogok, hogy lehet, amikor nem vagyok kint. Nagyon beteg vagyok? ” – megnyugtattam, hogy csak a láz az oka. Adtam neki szirupot, nyugtatóan simogattam, amíg elaludt…

Közben gondolkodtam persze. Iszonyat lelkiismeret furdalásom volt, hogy az énidő elmaradása miatt szomorú voltam,ő pedig teljesen rémült a betegségtől… mert ilyenkor mi is a fontosabb?? A válasz nem kérdőjel. A legfontosabb, hogy Peti meggyógyuljon…

Ma is napközben sokszor kellett vigasztalnom, ölembe ültetnem. Hiába van itt tesó, apa, anya csak egy van….S hiába magyarázom el neki, hogy mi történik vele, nem érti meg…Csak tűri. Ilyenkor a bélműködése is végtelen mozgásban van…

Tényleg el kell fogadnom, amit kapok, ahogy az Élet osztja a lapokat, mert nincs más megoldás. Át kell/ene szerveznem az időmet, amikor nincsenek itthon, akkor foglalkozni azzal, amivel szeretnék. Általában így van, csak ehhez a tanulási folyamathoz elengedhetetlen lenne a személyes konzultáció is. Egyrészt. 

Másrészt fogalmam sincs, hogy a  rám nehezedő fáradtsággal mit kezdjek, mit tehetek ellene, mert ez nem az a típusú fáradtság, amit kialszunk. Ennek az elmúlásához kellenének a más élmények, de a jelek szerint ez nehezen sikeredik.

Pont tegnap olvastam egy anyuka mondatát, aki szintén spec. gyerekeket nevel, amikor megkérdezték mit tesz, ha kimerült : ” Megvonom a vállam és lenyúzok magamról még egy bőrt…”

Na, itt minden érzelmem kitört, mint a vulkán….Mert tudom és érzem, hogy nagyon sokszor én is kötéltáncot járok a lelkem kavalkádjában….

Hinni akarok és hiszek is abban, hogy bírni fogom, pozitívan, nem megtörve. Vagy mégsem ?

S ne higgye senki, hogy nem teszek a gyerekeink jövőjéért. Keresek, kutatok embereket , akik irányítják az országot, keresek sokad magammal megoldást rengeteg problémára…

De amíg visszapattintanak, vagy falnak ütközünk, addig nem tehetünk semmit….Nonszensz, ahogy sok mindent le kell nyelnünk, elfogadnunk. Mert sok idő, amíg változik bármi is. Mondjuk egy műszaki felújítás az iskolában ? – Álom, álom, édes, álom.

Valahol legmélyén a szívemnek, bízni akarok abban, hogy mégis megérkezik a megoldás mindenre…néha ezt elég „viccesnek”, feleslegesnek érzem, tekintve mindent itt…ahol élünk…

Nem dühöngök tovább, folytatom az utam. Ápolom és szeretem a gyerekeimet, közben keresve a megoldást és legfőképpen legyőzni a mentális fáradtságomat….

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon