Hahó énidő, itt a Valóság…
Napok óta szervezkedtem.
Kivételesen magamért.Ez a nap az én napom, az énidő napjának tervezett péntek. Számomra nagyon fontos eseményre volt meghívóm, Budapest, III. kerület. Montevideo út.
Napok óta szervezgettem, hogy a gyerekeket délutánra jó helyen tudjam, mert apa délutános. Anyura apu betegsége miatt csak egy gyereket hagyhatok, így nála Petit helyeztem el, amíg hazaérek. Másik ismerősöm pedig a lányomért, a suli elé megy. Apró események miatt többször kellett átszervezni, de sikerült.
Nézegettem a térképet, boldogan fedeztem fel, hogy tudom merre kell mennem. Igaz több, mint 10 éve nem jártam arra, de a fő útirány megvolt, a többit a GPS megoldja. Annyira örültem, hogy a régen nem látott területen lehetek, nosztalgiázhatok, előhívhatom a munkával telt hétköznapok emlékeit, hiszen amiatt jártam régen arra sokat.
Már láttam magamat, ahogy az esemény után, ahova tanulni megyek most, szétnézek a bevásárló helyeken, a gyerekeknek karácsonyi apróságot nézve, élvezve egy kicsit a lopott szabadságot, azt, hogy csak magamra kell figyelnem.
Nagyon izgultam tegnap, repdesett a lelkem a várakozás örömétől, hogy végre ide is eljutok, végre elérkezett az is, hogy néha koncentrálhatok arra, amit igazán szeretek, a nyomasztó magány rágcsálását hátrahagyhatom s napokra, hetekre feltöltődve térek vissza.
Éjjel Peti sokat forgolódott, hajnali 5-kor az ágy mellől szedtem fel, átázva. Pelust cseréltem, átöltöztettem s hagytam tovább aludni. ÉN megfőztem a reggeli mammut adag kávémat, megreggeliztem, megittam a fél liter „tejeskávémat”, majd előkészítettem a lányom tízóraiját, reggelijét. Páromnak elmondtam, hogy mikor mire figyeljen.
Petim is felébredt teljesen. Így ő is leült reggelizni, de intenzív bokákolás, minimális hányással lett a vége. Először azt hittem, elakadt a falat a torkán, elő szokott fordulni. Férjem mondta, hogy már reggeli előtt is öklendezett. Itt már megijedtem. Megfogtam a homlokát, nagyon melegnek tűnt, de lázat még nem mért a hőmérő….
Az arca már minimálisan betegségre torzulva, könnyes szemek, rekedt hang. Már tudom, hogy az ilyen jellegű öklendezés a gennyes torok előjele…
Nem hagyhatom betegen egyedül anyuval s apukámmal. Más segítség nincs. Így hirtelen átgondolva és áttervezve,a mai várt elfoglaltságomat le kellett mondanom. Gyorsan felhívtam a gyerekorvosunkat és 1/2 10-re volt is időpont. Így nem Budapest, III. kerület fele indultam el, hanem a kertváros felé vezető úton az orvosunkhoz tartottam. Az autóba kis vödröt és törülközőt bekészítve, felkészülve a hányásra…
Vírusos torok. Várakozás, hogy lesz-e nagyobb gennyesedés, vagy sem. Szokásos kezelés, lázcsillapító, pépes étel. Gyorsan elmentünk rizspépet venni / Müller, bébipép /, mert ilyenkor csak ezt tudja lenyelni – ugye Peti sok mindent nem ehet. Bevásároltam a betegségnek megfelelően, siettem haza vele, nehogy addigra érjünk vissza, amikor már betegebb lesz.
Picit, kortyolgatva iszik, fekve mesét – Süsüt néz. Hozzám bújva….
Aggódok, ugyanakkor végtelen szomorú lettem. Gyerek módjára, keservesen sírtam, sokáig, sokat.
Énidő? Tényleg? Elmesélni nem tudom, hogy az elmúlt 10 évben, hányszor, de hányszor terveztem újra a napjaimat, hányszor mondtam le a saját programjaimat. Peti az első, de nem értem ilyenkor az Életet, Sorsot. Miért nem engedi soha, hogy elmozduljak, hogy amikor úgy érzem a legnagyobb szükségem van a kimozdulásra, akkor ilyesmi történik…
Én tudom, érzem, hogy Peti mellett a helyem. De nem jár az a ritka pár óra nekem ? Tényleg az évi 1 alkalmat el kell fogadnom? Hú, és idén már kétszer is elvoltam, érettségi találkozó, blogger day. Akkor nekem csak ennyi jár vagy jut ?
Ezerszer olvasom az énidő fontosságát, magamban mindig ezen somolyogni szoktam, hiszen, aki nem rendelkezik szabad kapacitással rendelkező nagyszülőkkel, barátokkal, annak a gyermeke mindig a szülővel van. Nekem sokszor nem hitték és hiszik el, hogy sok helyre azért nem tudok elmenni, mert a párom 3 műszakban dolgozik, a gyerekek szinte csak velem vannak. Délután, este főleg. Egy kórházi nap is elképesztő, ha én vagyok a beteg…
Nem panaszkodhatok, mert ezt vállaltuk, két gyereket.
Csak fogalmam sem volt mekkora elszigeteltséggel és magánnyal fog járni, hogy Peti betegesebb a down szindróma miatt… Ezerszer néztem már magamba, hogy én vagyok-e az oka.hogy így alakult. Nem érzem, hogy igen, de annak ellenére lehet.
Hiába van délelőtt 3 óra gyerekmentes övezetem, a koncertek, színházi előadások nem akkor vannak. Az Élet felnőttebb része is délután kezdődik. De ez lerágott csont már részemről. Ezeket tudomásul kell vennem.
Ebben élek. 10 éve. Mégis, ma nagyon fájt, hogy itthon kellett maradnom, hogy nem találkozhattam azokkal, akikkel szerettem volna, hogy nem láthattam az Élet másik részét, hogy nem tanulhattam, nem töltődhettem fel, hogy nem alapozhattam meg egy kicsit a hobbimat szakmai tudással is. Mintha elhagyott volna most minden pozitív látásmódom, az energiám zéro szintre csökkent. Keserű vagyok, könnyes szívvel és szemmel.
Önző érzések. Régóta először….Bocsánatot is kérek emiatt, de kitől is?
Tényleg soha nem léphetek arrébb? Pedig nem Petit és a helyzetemet akarom elhagyni, hanem pont emiatt, érte, értünk, másokért akartam lépni….Elbizonytalanodtam…
Mi is a feladatom vajon? Mit akar tőlem az Élet ? Feladom a válasz keresést. Egy darabig…
íme a példa, hogyan tudok pillanatok alatt összeomolni és elbizonytalanodni… ilyenkor az a szerencsém, hogy a lelkem legmélyén a hitem megtart, még ha rogyadozva is bír el, de tart….
No meg mennem kell beteget ápolni, s csak remélhetem, hogy rosszabb nem lesz…
Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon