Miért nem adom hetesbe Petit ? akkor élhetnék "normális" életet…

Többször kérdezték tőlem, miért nem adom be Petit hetesbe , azaz hétfőn reggel vinném, péntek délután hoznám….

….hiszen akkor „normális” életet élhetnék.

Ennek több oka van….az első, hogy nem tudom elképzelni a hétköznapjaimat nélküle, a reggeli kócos arcocskája nélkül, a vidám első szavai nélkül…a szeretete nélkül…

Másrészt pelenkás, extra bélműködéssel, teljesen egyedi étkezéssel. Ezt úgy kell értelmezni, hogy mindig az adott nap széklet állaga és mennyisége dönti el, hogy másnap mit ehet, mit tolerál a szervezete. Azaz Peti diétája nem olyan, hogy „csak” fruktóz- , laktózérzékeny, tejfehérje és búzafehérje allergiával, hanem a hiányzó vastagbél szakasza és enzim működési problémái miatt az étel áthaladása a bélrendszeren kiszámíthatatlan. Mindezt figyelembe véve kell a táplálkozását megoldanom.

Egy kollégiumban, intézményi kereteken belül kinek lenne erre rálátása, ideje ? Át se tudom adni rendesen ezt a sok információt, amit az évek alatt szereztem., mert itt minden számít, gyakoriság, szín, szag – ezeket csak én tudom beazonosítani, itthon is.

S egy idegen a rengeteg pelus cserét, az alapos bőrápolást ugyanolyan szeretettel tudná elvégezni???? Valljuk be, a pelenka csere egyetlen intézményben sem kedvenc, ezt megértem, elfogadom. Petinél ez a feladat pedig naponta többször aktuális. 

Nagyon nehéz volt emiatt minden intézményi elhelyezés során, bölcsi, ovi, s  a suli kezdetekor.

Elképesztő félelem ez, hogy a fejlesztések, képzések mellet az adott pedagógusnak marad erre is elég figyelme, energiája, toleranciája?? Senki nem tudja úgy szeretni, ahogy én, hiszen az anyukája vagyok…

Minden tisztába tételnél,, testápolásnál, fürdetésnél, eszembe jut a végtelen kiszolgáltatottsága. A függősége tőlem, a figyelmemtől, érzelmi állapotomtól, mások figyelmétől, mások viselkedésétől. A kapcsolatunk, szeretetünk talán ezek miatt is nagyon mély…

Belőle hiányzik az az ösztön is, hogy a két kezét védekezően maga elé tegye, esnie is veszélyes emiatt. Belegondoljak, mi lenne, ha valaki bántani akarná? Nem értené, nem is tudna reagálni rá védekezően, ő gyenge, egy erősebb lökéstől elesne…

Ő mindenkit szeret, a gúnyolódást, csúfolódást nem érti.

Ő bárkivel elmenne, ha eltévedne, el se tudná mondani hol vannak a szülei, hiába 10 éves. Az sem biztos, hogy megértenék a beszédét, ha eltévedne. Féltem. Mindig. Másoktól, az Élettől.

Egyelőre – szerintem – még megfelelő a társaságunk neki itthon, vannak számra is kielégítő programjaink. Talán, ha nagyobb lesz és kell a saját társasága, ha javul az egészségi állapota, ha…..

Amíg így meg tudjuk oldani és ő is jól érzi magát, marad így, naponta ingázva a suliba és vissza…naponta sokszor megszeretgetve…

Természetesen van az a helyzet, ahol a hetes elhelyezés a megoldás, mert nincs más lehetőség. Szerencsére nálunk nem ez a helyzet. Hangsúlyozom, szerencsére….

Talán emberi tulajdonság, hogy amíg valami adott a napjainkban, eszünkbe se jut mit okozhat a hiánya. Mit válthat ki, milyen reakciót…

Régebbi bejegyzésemben  / itt olvashatod – kattints /  megemlítettem, hogy egy percre sem tekintem az életem feláldozásának, azonban vannak nehéz óráim.

Eleinte nagyon örültem a szabad, gyerekmentes perceknek, óráknak, amikor közösségbe kerültek a gyerekek, hiszen az első négy év elég nehéz volt. Végre levegőt kaptam, végre csinálhattam a semmit… aztán nagyon lassan belekúszott a lelkembe egy nyomasztó érzés, a magányosság kezdeti érzése…

Nem kommunikálni hosszabb távon felnőtt emberekkel, nem kapni ilyenféle ingereket, egy teljesen más dimenzióba visz. Félelmetes dimenzióba.Mintha egy légüres térben lennél, a semmivel. Hiába minden próbálkozás, hogy a szabad idődben lekösd magad, hiába a rutin feladatok, nem ugyanaz, mintha beszélgetnél személyesen.

Régebben, amikor dolgoztam és rossz hangulattal ébredtem, beérve a munkahelyemre, az agyam lassan az adott feladatra koncentrált és a negatív hangulatom elpárolgott, hiszen a folyamatos munka és kommunikáció terelte a gondolatokat, hívta elő a pozitív érzelmeket. Mindig közösségi ember voltam, a magány nagy ellenségem volt.

Napi szinten nem is tudom megmondani, hogy hány mondat hagyja el a számat hangosan, amit felnőttel kommunikálok.

Siralmas, vagy sivár, hogy mekkora boldogság, ha személyesen találkozol véletlenül valakivel a boltban vagy az utcán és BESZÉLGETSZ és ennek örülsz ???? Sorstársaimmal szoktunk ezen sírva –  nevetni…, hogy hurrá, felnőtt emberrel beszélgettünk….S igen, néha rendesen is sírok emiatt, mert nekem ez a része nagyon, de nagyon nehéz a felhős napjaimon, amikor elfeledkezek a napfényről…

Reggel, amikor hazaérek a suli útvonal és bevásárlás után, belépve a lakásba, sokszor olyan érzésem van, mintha az összes energiám elpárologna…./ 5-kor kelek, Petire előző napi,éjjeli állapotától függően főzök stb /. Néha csak leülök és „végem” – inaktívvá váltam. Azonban 13h után, amikor készülődnöm kell Petiért indulni, akkor mintha valaki megnyomna rajtam egy gombot, hogy start….

Mit számít az én csendes fájdalmam, néha a magány kínja ahhoz képest, hogy ő mennyire kiszolgáltatott minden irányban? Én – néha nehezen, néha sehogy, néha sikeresen – tudok magamon segíteni, de ő????

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon