Az igaz barátság beteg gyerek születése után is megmarad, feltölt, erőt ad,lelket ment, életed végéig elkísér..

 

Barátság…

Peti megszületése óta ez a szó más értelmet nyert számomra. Kisfiam betegen, down szindrómával született, nem számítottunk rá. Születése estéjén szembesültünk a rossz hírrel, hogy beteg. Reggel még egészségesnek mondták…

A fájdalom, a közlés után megmerevítette a lelkemet, képtelen voltam bárkinek is szólni, aki már gratulált. Utána pedig a telefonhívásokra keserédes beszélgetések következtek. Csend és döbbenet a vonal tulsó oldalán, a boldog, örömteli szavak után a hangok elakadása, érezvén, a ” nem tudok mit mondani” – némaságot…

Volt, aki többet az életemben nem hívott, volt akivel azóta csak véletlenül találkoztam össze. A nem tudás valamiről, valakinél butaságot is szül. Azok a kapcsolatok, amik előtte arról szóltak, hogy közösen járjunk kikapcsolódni, bulizni, csak lődörögni, köddé váltak…

Legnagyobb bánatom ezen a téren,  hogy Peti megszületése után egy közel 20 éves barátság tört meg. Itt a barátnőm kislányát nagyon szerettem, sokat volt velünk.Valahogy azt hittem, ha gyerekeim lesznek, akkor én sem leszek egyedül…Lesz a közelemben, napi szinten ilyen barátnő…. Sajnos sokszori próbálkozásom ellenére sem tudtuk a barátságot tovább folytatni. Úgy látszik ez a kapcsolat eddig az útig volt részese az életemnek, de itt, lezárult egy korszak.

Petivel való történtek, a fél évig tartó életveszély, csak két embert tartott meg mellettem, teljes erővel és hittel, bátorsággal. Egyikük pár évvel fiatalabb nálam. Lassan most már mondhatom, hogy 28 éve ismerem, 28 éve barátom már. 

Megismerkedésünk pedig elég érdekes volt, mert elsőre rettentően unszimpatikusak voltunk egymásnak. Tatabányáról Győrbe jártunk vonattal egy OKJ-s tanfolyamra anno, amit a Munkaügyi Központ tervezett. Valahogy a vonaton mindig egymással sréhen szemben ültünk, de nagyon azt éreztem, hogy ez a csaj engem utál. 

Lehetőséget kaptunk az akkori Munkaügyi Központtól, hogy keressünk lakást, a Központ pedig fizeti a bérleti díját. Így együtt kezdtünk el lakást nézegetni. Félre téve a kölcsönös unszimpátiát. A sok együtt töltött idő és beszélgetés folyamán szépen, lassan oldódott a kettőnk közti feszültség, majd már unszimpátia nélkül néztünk egymásra. Sőt, egy lakásba is kerültünk a tanfolyam idejére.Rengeteg átbeszélgetett éjszaka, átcsavargott délután zárta ezt a képzési időszakomat Győrben, Évikével. Egy barátság kezdete volt.

Az élet sokszor hozta úgy, hogy távol éltünk egymástól, de mi akkor is tartottuk a kapcsolatot, kézzel írtunk egymásnak levelet, hiszen az olyan korszak volt még, internet nélküli… Nem kellett soha a gondolatainkat megmagyarázni egymásnak. Teljesen más háttérországgal rendelkeztünk családilag, ezáltal új szemléletet tanulhattunk egymástól.Minden rossz döntésemet, hibáimat el tudtam és tudom mondani Neki, mert nem ítélkezik, hanem közösen keresünk megoldást a felmerülő nehézségekre. Oda -vissza, természetesen. Én is támogatom bármiben…

Többek közt neki köszönhetem, hogy írni kezdtem…

Közben Évikének gyerekei születtek, a barátságunkat mégsem tudta semmi megtörni. Még Peti sem. Évike volt az egyik olyan bátor ember, aki felmert hívni naponta, hogy érdeklődjön Peti felől, megkérdezze, mi hogyan tudjuk tartani a lelket magunkban. Volt, hogy csak zokogtam, ő csak hallgatott, de tudtam és éreztem, hogy velem van, akkor is, azóta is.

Nem kell minden nap találkozni, nem kell minden nap telefonon beszélgetni, teljen el bármennyi idő, úgy ülünk le beszélgetni, mintha tegnap találkoztunk volna. Nincsenek kellemetlen, feszélyezett csendek. Beleköltöztünk már az elmúlt 28 évben egymás lelkébe, együtt lettünk felelősségteljes felnőttek, anyák…Ott vagyunk, részei a másiknak. Nekünk nem kellemetlen kérni egymástól sem pénzt, sem időt a meghallgatásra, tanácsra. Egymás nélkül már nem menne…

Szerencsére mostanában már évente egyszer úgy találkozunk, hogy egy éjszakát valahol távol a családtól töltünk el, ketten, késő délutántól. Másik városban éltünk mindig, messze egymástól…A találkozásaink, a közös énidőnk….amely táplál, feltölt, felemel. Mi elmondjuk a negatív véleményt is, mert egy barátság ne csak arról szóljon, hogy bólogatunk, hanem igenis, mondja el, ha szerinte valamit rosszul csináltam, rosszul érzek….vagy adjon tanácsot, hiszen ismer, ha szerinte másik útra kell lépnem…A lelkem rezdüléseit ő is nagyon jól érzi.

S véletlen vajon, hogy első igazi lakásom és otthonom az a lakás lett, ahol az ő szeretett nagymamája élt…

Évike nélkül biztos nem éltem volna túl komolyabb lelki sérülések nélkül sem a lakástüzemet, sem Peti születését. Nála mindig menedékre lelek. Köszönöm az Életnek, hogy Őt megadta nekem… Természetesen ő és férje Peti keresztszülei…

Másik ilyen igaz Barátnőm Kati. Ő idősebb nálam, amikor 22 éve megismertem, már két nagyobb gyermek édesanyja volt, házasságban élve. Szintén egy tanfolyamon ismerkedtünk össze. S a közös tanulás után is tartottuk a kapcsolatot, majd barátok lettünk.

Tekintettel, hogy ő már lényegesen előrébb járt az Élet útján, én tudtam csak tanulni tőle. Másik mintát láthattam náluk, mint amiben én felnőttem.

A szüleim még részesei voltak az igazi szegénységnek, az igazi nélkülözésnek. Gyerekkoruk lenyomatot hagyott a személyiségükön is. Legjobb tudásuk és szeretetük szerint neveltek, de szükségem volt arra, hogy más mintát is láthassak. Sajnos elég bonyolult és összetett személyiség vagyok.

Katiéknál tanultam meg, hogy mindig, minden problémára létezik megoldás, csak keresni kell. Kati soha nem hagyta, hogy az önsajnálatban sokáig tapicskoljak, mindig rám szólt, hogy most már elég.

Szerencsémre ő a városunkban lakik. Életem legeslegnehezebb döntéseinél jelen volt. Minden vívódásomat, mélypontomat látta. Segített azonnal, amikor elektromos zárlat miatt kiégett a lakásom,ott állt velem a kiégett lakásban, együtt hallgattuk a tűzoltót. Ő adott másnapra ruhát, náluk aludhattam , mert nem volt máshova mennem. Őrangyalom volt ekkor, nehogy összeomoljak…

Peti megszületése után itt ült velem a lakásban, néha együtt sírt velem, vagy csak beszélgettünk és reménykedtünk, hogy Peti túlél…Ekkor sem hagyott magunkra. Tőle tanultam igazán tartást, kommunikációt, problémamegoldást. 

Évike és Kati nélkül ma nem az lennék, aki vagyok. Jelentősen csiszoltak és javítottak rajtam, segítettek túlélni a túlélhetetlennek vélt korszakaimat, ezért mindig nagyon hálás leszek nekik…

Természetesen Peti óta lettek új kapcsolatok, sorstársak közt is, de csak abban vagyok jelenleg biztos, hogy ez a két ember már életem végéig elkísér az utamon…

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon

Ezt a postot a Normaflore támogatta…