" Anya, a jó barátom…" – Peti szerint

Reggel úgy keltem fel, mint akinek éjjel kiszipantották az energiáját. A kezemet, a lábamat alig tudtam megmozdítani, általában ez a túlfáradásom jele. Hajlamos vagyok a folyamatos agyalásra, mindig gondolkozom valamin,vagy stresszelem magam, de nem tudom a konkrétumot. Egyszerűen csak érzem a szorongást.

Reggel csak ketten voltunk itthon. Apa dolgozóban, Eperke mamánál aludt. Reggeli rutin után nekiálltunk Petivel eltakarítani az utazás utáni káosz nyomokat / 1 hétig Szombathelyen voltunk messzi mamánál s papánál – anyós, após / : mosás, teregetés, ruha leszedés, hajtogatás. Két gyerek ruhaadagja mindig több, mint a mienk, nekem ilyenkor rengetegnek tűnik. A karácsonyi ajándékoknak is igyekeztünk helyet találni. Mi egy nagyobb és  kettő pici- nem fél, hanem annál kisebb – szobás   lakásban lakunk, a 3. emeleten. Lift nélkül. 51 m2. A konyhánk is csak tulajdonképpen főzőrész, asztal a nagyobb szobában. Így mindig mindennek igyekszünk a legjobb helyét megtalálni. Peti mindig lelkesen segít, első szóra jön. Ma háttér zenének Süsü, a sárkány ment. Örök kedvenc. Éppen énekelte Peti is : „ nekem is van egy jó barátom, anya a jó barátom…” közben odajött és megölelt nagyon szorosan…Elpityeregtem magam. Jó, hogy én vagyok anya, s jó barát is egyben még. Rendkívül jó érzés, de egyben elgondolkodtató is. A játszótéren próbálkoznak vele az egykorú gyerekek, de Peti játékfunkciója teljesen más. Illetve inkább azt mondanám, hogy 10 gyermekből 1 próbálkozik, s elég türelmes ahhoz, hogy kivárja, amíg Peti megérti mi az adott játék. Peti sok mindent megért, de van, amit másként vagy többször kell elismételni ahhoz hogy teljesen érthető legyen, de látszik rajta a másság. Szerencsére Peti nem sértődik meg, nem érinti negatívan, ha nem játszanak vele. Tény, én mindig ott vagyok. Mindig játszom vele. A játszótéri közösség is olyan, mint minden más közösség. Van, aki furcsán néz ránk, van, aki természetesen kezel minket s együtt játszanak a gyerekek.

 Peti tesója, Eperke 7 éves , kettő évvel fiatalabb, mint Peti. Eperke bölcsis, ovis társai ismerik Petit, hiszen Peti szinte mindig ott volt, ott van velem, ha megyek Eperkéért. / Apa három műszakban dolgozik, nem mindig tudunk osztódni /. Ovis korban már kezdődnek a szülinapi partik, eddig, aki Eperkét meghívta – ritka kivétellel – Petit is meghívta. Nagyon jól esett, jól esik, de igyekszem odafigyelni arra, hogy Eperke legyen Peti nélkül buliban, legyen saját élete is. Szereti Petit, hiszen folyamatosan jelen volt az életében, neki a másság természetes, mert a hétköznapjainak teljes része.

Ösztönösen segít Petinek, ha kell. Soha nem kérem rá, mert ez nem az ő feladata. Peti nyáron nagyon sokat szenvedett, vérző, hámhiányos volt a feneke, minden egyes leápolás kegyetlen fájdalommal járt neki. Egyik ilyen alkalommal, miután előkészültem, Eperke megkért, hogy várjak még egy picit. Befutott a szobájukba s kihozta Peti kedvenc mesekönyvét, odaült Peti fejéhez, simogatta,majd kinyitotta, odairányította Peti figyelmét. Én pedig gyorsan ápoltam a sebeit. Végre itt nem sírt. Hangsúlyozom, hogy Eperkének ez magától jutott eszébe. Sokat hallgattam, hallgatom, hogy Eperke lelke sérül, sérülni fog Peti mássága, a Down szindróma miatt. Nem értek ezzel egyet. Szerintem inkább jobban kiteljesedik a lelke, empatikusabb lesz. Más most kiáll a tesója mellett, adott helyzetben megvédi, ha kell. Általában az az általános nézet, hogy ahol speciális gyerek van a családban, ott nem jut idő másra. Petivel tényleg sok a teendő, más figyelmet igényel, de nem jut kevesebb idő a testvérre, hiszen a testvér egy másik egyéniség, más érdeklődéssel, ezt pedig szem előtt tartom.  Maximum magamra jut kevesebb, de ez a legtöbb anyukánál így van.

Próbáltunk és próbálunk „normális” életet élni. Nem dugjuk el Petit, járunk közösen könyvtárba, színházba, moziba, boltba. A boltba járásnál is sokan azt hiszik, hogy én biztos nem szeretek Petivel bevásárolni. Ez is tévedés. Peti segít itt is. Szófogadóan pakol a szekérbe, pakol ki a kasszánál, illetve eltesz mindent a táskába, miközben köszön a pénztárosnak, majd a végén lelkesen elköszön : „ Köszönjük néni, szia, szép napot ! „ Lidl-ben már név szerint ismerik és szeretik a pénztárosok Petit. Vásárlás közben nem kér magának semmit, legfeljebb megkérdezi, hogy „ veszünk ilyet Eperkének ? Ez a kedvenc csokija. „. Mosoly nélkül soha nem távozunk a kasszától.

Peti születése után tűntek el barátok. Akkor nagyon fájt. Nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, Petivel. Egyik részem megérti, a másik nem, mert kaphattunk volna időt, hogy megismerhessék ezt az életet. Hiszen másról is tudok kommunikálni, más is érdekel, szeretek könyvet olvasni, filmet nézni, tájékozódni, ha az embernek fogyatékos vagy speciális gyereke van, mit hisznek a kívülállók vajon ? Talán azt, hogy csak panaszkodni fogunk, sajnáltatni magunkat ? Elfogadom, hogy nem tudnak közeledni, kérdezni, de nem kell minket elzárni, nem kell minket nem látni. Mi is élünk.

Az élet – hitem szerint – ahonnan elvesz,oda ad is. Vesztettem el kapcsolatokat, de helyettük megismertem elképesztő Embereket – többek közt Steinbach Évát, a Down Dada Szolgálat egyik alapító tagját – , akiknek élete, embersége adott erőt és kitartást a kezdetek kezdetén. A virtuális világnak köszönhetően is kaptam új barátokat, ahol a távolság sem akadály már. Igaz, nem ugyanaz, mint amikor csak elmentem sétálni a régi barátnőmmel…..

Természetesen a hétköznapi, nem virtuális világomban is kaptam Embereket, akik szeretik Petimet, minket, akiknek nem kellemetlen velünk mutatkozni, társaságunkban lenni. Peti ráadásul őket a fejében jegyzi is, emlegeti őket : „ Noémi, Dorina, Noémi anyukája Judit, apukája pedig Gábor, mint apa. Ők jöttek a szülinapomra is. „ Látni kellene ilyenkor a szeretetteljes arcát. Örök hálám Szente Fónai Judit, Szente Gábor családjának.

Voltak még apró csodák, csodálatos emberek, de ez már a következő történet…..