Amikor anya kiabál, vagy csak nem reagál…

Képzeljük el, hogy egy betegség kivette az összes energiánkat hétvégén – de anyaként nem állsz meg.

Képzeljük el, hogy még így is próbálsz minden fontos dolgot megtenni. Közben elcsigázottan fáradtnak érzed magad, a lelked egyik fele csak feküdne az ágyban…Mégis, teszed a dolgod.

Tegnap is ehhez hasonló napom volt. Délután a gyerekekkel el kellett mennem pár helyre, elintézni dolgokat. Eddig nem is volt gond. Letudva a kötelező feladatokat, Eperke fogócskázni akart volna, kérte is Petit, hogy játszon vele. Peti a maga módján futott utána, de közben ugrált pici lépcsőkre, Eperke teljes hangorgánumával kiabálva „  Jajj, ez így nem jó. Peti, mit csinálsz ! „ – közben direkt térdre rogyott és hisztit kezdett a lányom. A város Fő terén, a legnagyobb ember forgalom kellős közepén. Peti ledermedve figyelte, én először csak tágra nyitottam a szememet, majd rászóltam szépen, hogy álljon fel.

Elmagyaráztam, hogy nem mindig fogja mindenki azt csinálni, amit ő akar….Erre Peti rákiabált Eperkére, s el kezdte szekálni is. Ekkor emeltem a hangomat felfele már, de még csendes voltam. Amikor el kezdték egymást szekálni, majd Eperke kezdett egyre hangosabban üvölteni, a tehetetlenség dühe, a harag elöntötte az agyamat. Ekkor már én is hallhatóan reagáltam, mindenki által hallhatóan. A város központban…

Tudni kell, hogy Peti mostanában csak azért se akarja azt csinálni, amit mond neki Eperke, vagy én. Ez új dolog nála, Eperke nehezen kezeli. Én a kettőjük harcát nem tudom  mindig csendesíteni. Gondolom Petinél kezdődik a kiskamaszkor….vagy ki tudja mi…

Természetesen bántott ahogyan rájuk kiabáltam. Később ezt meg is beszéltem velük. Magamban pedig ezerszer végigpörgettem a jelenetet, s próbáltam megkeresni azt a pillanatot, amikor még változtathattam volna a történéseken. Mindig ezt teszem, ha rosszul reagálok. Most kitaláltam, hogy viszem mindig a táskámban a két pici, kedvenc labdájukat, azzal terelhetem a dühüket, az enyém  pedig akkor nem jön elő.

Reggel , lelkemben még a tegnapi veszekedésünk emlékével, indult a nap. Még nem vagyok az igazi a betegség után. Legalább is energia szinten. Kicsit inaktívabb. Petit elvittem Kömlődre, utána irány Budapest, ügyet intézni. Visszafele Kömlőd megint. Ez cirka 220 km volt.

Végre a városunkba érve, Petivel betértem a kisebb bevásárlóközpontunkba. Először az itt lévő élelmiszerboltba, majd utána leült a padra, hogy fáradt. Közben jött egy ismerősöm, akivel beszélgetni szerettem volna. Peti ekkor el kezdett kiabálva beszélni, eldőlni a padon, énekelni a télapó itt van – t. Megint semmi kérés nem hatott. Így átültettem egy másik padra, egyedül.

Így tudtam beszélgetni egy keveset, közben Peti abszolút nem zavartatva magát, teljes lendülettel, a leghangosabb üzemmódban énekelte a Télapót – inkább kiabálásnak tűnt. Én beszélgettem. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam Petit. A beszélgetés végeztével, elköszöntem az ismerőstől. Nem szóltam azonnal Petinek. Belém bújt a kisördög, kiváncsi voltam az emberek reakcióira.

Láttam a teljes döbbenetet, láttam a szülőt kereső tekinteteket, láttam némely arcon a gondolatot, hogy ez a gyerek fogyatékos. Láttam ítélkező szempárt, láttam mosolygó tekintetet. Láttak belőle pár percet, nem a legszebb pár percét, s már is ott volt az előítélet a fejekben. Biztos eszükbe sem jutott, hogy talán vannak sokkal jobb reakciói is. Ma ez gonoszkodás volt részemről.

A down szindróma együtt jár a mássággal, együtt jár azzal, hogy mások számára néha , vagy sokszor, megbotránkoztatóan viselkedik. Attól függ milyen kártyalapokat ad aznapra az Élet. S igen, vannak olyan fáradt pillanataim, amikor nem akarom kezelni a helyzetet, csak hagyom. Nem sokáig. Ez van. Ez is hozzánk tartozik.

Az eladók ismerik, ők csak mosolyogtak. Pár perc elteltével odamentem hozzá, felállt, s mintha mi sem történt volna, jött velem. A műsor véget ért. Ennyi volt. Beszálltunk az autóba, mentünk a tesóért. Eddigre már agyilag elcsigázottan fáradt voltam.

Ezek után képzeljük el, amikor  hazaérve a két gyerekkel , szembesülsz a háztartási feladatok tömkelegével – a nem létező, de sokszor vágyott manók nem mostak, nem raktak rendet a reggeli káosz után, nem szedték le s nem rakták el a ruhákat – miközben mindkét gyerek enni kér, akkor leülnél egy kávé mellé s rágyújtanál a teraszon. Mivel nem dohányzom, teraszom sincs, így megajándékoztam magam egy dohány-alma kávéval, közben, gondolatban világgá mentem…..
Ittam ezt a finom kávét gondolatban mindazokkal, akik egy kicsit is szeretnek, ismernek, tolerálnak minket .

Kapom a kártyalapokat bőven. Mindkét gyerekhez, sokszor keverve.

 Mégis, egy ilyen nap végén is mosolyogva, néha cinikusan is mosolyogva nézem vissza a pillanatainkat. Peti által az embereket, reakcióikat is jobban megismerem. S én, aki soha nem szerettem központban lenni, szinte mindig egy feltünő szituáció közepén találom magam. Már nem érdekel. Viselem. S nagyon szépen lepereg rólam a negatív tekintet. Mi ismerjük igazán őt, vagy Eperkét. Mi tudjuk, mi minek az oka….

A furcsa nézés sokszor ott van. Másoktól. Már nem is tudom érdekel-e igazán….

Üzenem, ha néha látnak hangosan kiabáló anyukát, gyerekeket, az nem biztos, hogy azt jelenti, hogy nem szeretik egymást. Inkább azt, hogy a lelket mozgató rugók néha meghibásodnak, néha rosszul viselkednek. A szeretet azonban mindig ott van. 

Üzenem, hogy a padon egyedül ülő, furcsán „kiabáló” gyermek sem biztos, hogy teljesen abnormális. Az sem biztos, hogy nem képes semmire, ne gondoljuk ezt a látottak alapján. 

Mindig minden mögött van egy ok. Az előítélet adott. Mégis, próbáljunk egy picit mögé is nézni a látottaknak.

Biztos sok ilyen helyzetem lesz, ahogy telnek az évek. Kezdők kíváncsiságával várom…