Honnan vettem a bátorságot még egy terhességhez a down szindróma után

Tegnap Eperkének megnéztük a leendő iskoláját. Előtte való nap erről itthon is sokat beszélgettünk. Szerencsémre tetszett mindkettőnknek, a tanterem is. Kicsi lányom nagyon boldog volt, hogy már tudja, hova fog suliba járni. Ide most nem vittem Petit, ez Eperke „órája” volt.  Itt nem volt helye osztott figyelemnek.

Ezután mentünk Petiért. Aztán játszottunk lent egy kicsit, majd hazajöttünk. Egyszer csak Petike megkérdezi Eperkétől: „ Eperke, milyen volt az iskola? Tetszett? Jó lesz? „. Eperke mindent elmesélt nagy lelkesedéssel : „ Képzeld Petike, majd  én is segíthetek dekorálni a termet, láttam hol fogok ülni. Nagyon szeretem Angéla nénit, nekem itt jó lesz ! „.

 Lelkemnek ezt a párbeszédet hallani több szempontból is simogató érzés volt, egyrészt Peti megjegyezte hova megyünk, és magától rá is kérdezett. Egyre jobban érzékeli az időbeni történéseket, teszi a helyére pici fejecskéjében. Másrészt hallgatni beszélgetésüket, ez mindig felemelő. Peti általában kérdez, érdeklődik, Eperke pedig magyaráz, irányít.

Sokan megkérdezik tőlem, hogy Eperkét terveztük-e, vagy csak „véletlenül” sikerült, honnan vettem a bátorságot még egy terhességhez. Még mindig meglepődök ezeken a kérdéseken, de megértem, hogy ezt is másként érezni kívülről.

Peti előtt két gyermeket terveztünk, egy fiút, egy lányt, két év korkülönbséggel. Peti megszületése egy percre se tántorított el a tesó gondolatától. Szerencsés mentalitással rendelkezünk talán, de nem bénított le a félelem minket. Eperke fogantatásakor Peti bőven elmúlt egy éves. Eperke sem teljesen spontán terhesség volt, de első próbálkozásra sikerült.

Addigra már túl voltunk a  kezdeti sokkon, már ismertük a down szindrómát – az életből már és nem a tudományos leírásokból. Peti kromoszóma rendellenessége nem öröklődő kategória, egyszerű triszómiás Down szindrómás. Ez e véletlenen múlik, a sejtosztódás folyamatában történik hiba.

Nem hittem abban, hogy másodszorra is down szindrómás gyermekünk lesz. Úgy gondoltam, hogy egészséges gyermek mindenkinek jár. Hittem abban, hogy minden rendben lesz.

Más kérdés volt bizalommal lennem az orvostudomány eredményei és a terhes gondozásomat végző orvosok felé. Petinél utólag derült ki, hogy a  gondozásom nem volt a legalaposabb, maradtak ki jelentős vizsgálatok, volt rosszul kiértékelt lelet. Sok véletlen játszott közre, hogy Petinél nem derült ki sem az alapbetegsége, sem a másik járulékos betegsége. Talán nem véletlen. Talán ő nagyon meg akart születni…

Nem a Down szindrómától féltem a legjobban, hisz súlyosabb genetikai eredetű betegségek is vannak. Igazán, erős félelem nem volt bennem. Eperkével való terhességem azonban az előzmények miatt nem volt az az igaz felhőtlen, boldog kismamás várakozás. Petivel történtek nem múltak el nyomtalanul a lelkemben, de egészséges félelem volt ez. Nem nőtt túl rajtunk és nem tartott és nem tart csapdában. S azt hiszem ez a lényeg.

A születése napján, a szülés után – abban a kórházban, ahol őt szültem – császár után, kézbe vehettem több órára. Apa is velünk lehetett. Ott ez volt a szokásrend. A szülésznő megkérdezte  a páromat : „ Apuka, nem is örül a lányának? „. A férjem csak annyit tudott válaszolni, ha még este is egészséges lesz és tényleg hazavihetjük pár nap után, ő akkor fogja elhinni, akkor lesz boldog. A kórházban nagyon rendesek voltak, ismerték Peti többi betegségét is. Azonnal felszólt telefonon a nővérke, hogy Eperkének kijött az első, fekete szurokszéklete – így a veleszületett bélrendellenességet kizárhattuk azonnal. Minden figyelmet, nyugtató szót megkaptam. Vissza tudtam építeni a bizalmamat…

 Sőt, harmadszorra is sikerült teherbe esnem, de itt már elég korán úgy döntött a pocaklakó, hogy nem akar megszületni….Több próbálkozás a korom miatt már nem volt.

Egy percig sem bántuk meg a döntésünket. Hálás vagyok, hogy lett egy gyönyörő lányom, aki annyi, de annyi mindent tanít szintén. Napi szinten. Nekem is. Petinek is. Eperke – bármily furcsán hangzik – nekem a szépséget is újra tanítja. A tipikus női dolgokat, amik benne még ösztönösen ott vannak és még az évek nem alakították át.

Hallottam azt a véleményt is, hogy felelőtlenség volt Eperkét „bevállalni”, mert így elveszem Petitől az időt, lehetőséget. Érdekes elgondolás. Mi nem így éltük és éljük meg. Úgy érzem minden gonddal és problémával együtt a tesók jól működnek együtt. Nem vettem el Eperkével időt Petitől, sőt, rengeteg mindent kap szerintem Peti a tesójától. Mentális és fizikai segítséget, példaképet. S a legfontosabbat, plusz egy ember szereti őt feltétel nélkül….