50 éves lettem…Oly rémisztő, vagy mégsem?

Remegő lábakkal léptem be az 50 évesek hajójába…

Kapuzárási pánik. Annyit hallunk és olvasunk róla, aztán csak legyintünk, hogy butaság. Egészen addig, amíg nem érint minket is, amíg nem érezzük azt a furcsa gombócot a torkunkban, amikor a számra gondolunk, arra a számra, amit mondani kell, amikor megkérdezik hány évesek vagyunk.

Nekem február 9 volt az a nap, amikor megszülettem, 1969-ben. 

Közelítve az idei születésnapomhoz, már hetekkel előtte furcsa érzelmi hullámvasúton ültem. Volt, hogy sírtam, hogy már bizonyos dolgok nem történhetnek meg, hogy már kevesebb van hátra, mint előre. Félelmetes volt az az érzés, amit ez a tudat hozott létre, szinte temettem magam.

Temettem az emlékeimet, sirattam azt a vonatot, ami elment és már többet nem érhetem utol. Sirattam a hibáimat, a gyarlóságaimat. Ugrottak elő az emlékképek, amikor megbántottam embereket, amikor megtanultam bocsánatot is kérni. Élesebbé váltak az életem sarkallatos pontjai, amikor megváltoztak dolgok, vagy amikor én változtam jelentősen. Emlékszem egy nagyon régi nyár pár hetére, szinte minden mozzanatára, illatára, a akkori gondolataimra és ábrándjaimra. 

50 év. Ez annyira vízválasztó, hisz innen már biztos, hogy nem élek még 50 évet. Már közeledni látszik a végállomás. Persze tudom, hogy senki nem tudhatja, mikor lesz az utolsó napja, de a mostani érzéseimről írok.  Már szembe kell nézni azzal, hogy mit éltem át ennyi év alatt, hogy a lelkem ugyan fiatalnak hiszi magát, de a testem már érzi az ötvenet. Már tudnom kellene, hogy mennyit változtam, hogy mit értem el, hogy mit érhetek még el.

Valahogy az egész életem a túlélésről szólt. Túlélni a sokáig tartó kamaszkort, túlélni ezer történést, köztük egy bűncselekményt is, ahol az áldozatok közt voltam, túlélni egy lakástűzt és az újjá építését véghez vinni. Túlélni, hogy engem az élet áradata sodort, hogy nem voltak sajnos 5 éves terveim, csak voltam. Csak kerestem a helyem. Szinte mindig. 

Egy rendkívül pesszimista és feketén látó ember voltam, aztán az élet átnevelt, optimista és bizakodó lettem. Igaz az érzelmi hullámvasútjaim mélységei megmaradtak. A kételyeim is, önmagam felé.

Sokszor hallom másoktól, hogy nem gondolták volna, hogy ilyen anya leszek. Ezen mindig elgondolkodom. Hiszen a húszas éveimben nem a gyermekáldás körül forgott az életem. Honnan tudjuk milyen szülők leszünk, amíg nem lépünk be az anyaság vagy apaság világába? 

Talán szégyenkezve vallom be, hogy élő példa vagyok arra, hogy lehet változni. Lehet jobbá lenni az évek folyamán és lehet értékrendet változtatni is. 

Voltak és vannak hibáim, de arra legalább képes vagyok, hogy beismerjem és lássam is ezeket. Ezáltal pedig igényem van a fejlődésre.

Az is tény, hogy 2007-ben egy másik vonatra szálltunk fel, az előzőt feledni kellett.

Fogalmam sincs adtam-e fel fontos célt, igazán fontos célt, vagy álmot. Néha azt érzem semmit nem értem el, néha pedig úgy érzem, mindenem megvan.  Annyira adottá váltak a körülményeink, a lehetőségeink, hogy talán ennek az igazi elfogadása lett a legnehezebb. És még tart…

Miért rémisztő ennyire nekem az 50? Mert most szembesültem azzal igazán, hogy hozzám képest nagyon fiatalok a gyermekeim, hogy nagyon szerencsésnek kell lennem, hogy Eperke mellett lehessek, hogy útjára engedhessem. Megfelelő érzelmi biztonsággal és egy pici anyagi támogatással. Peti jövője is annyira képlékeny. 

Talán tényleg az a legjobb, ha intenzíven élem át az adott nap, adott pillanatát.

Külsőségekre nem rémisztett meg a korom. Ez az arcom, ez a testem. Ilyen vagyok. Talán a bőröm változását se észlelem, mert ezt elfogadom, a ráncaimat is, a petyhüdő felkart is. Az már azonban érzékelhetőbb, hogy a harmadik emeletet nehezebben lépkedi meg a lábam.

Aztán a bizonyos napon megnyugodtam. Elfogadtam, hogy nem kell az elment lehetőségek után bánkódnom, a mi lett volna, ha dolgokon gondolkozni. A vonat megy tovább, már mások az állomások. És mekkora előny, hogy lehet visszatekinteni, hiszen az évek múlása bölcsességet adott.

Ma mondta valaki, hogy osszam részekre. 20, 20, 10. És tényleg. AZ első 20 évemet semmi pénért nem szeretném újra élni /pár epizód kivételével/. A második 20 évem kalandos volt, nem unalmas, már a 40 fele megtanultam kezelni dolgokat, az utolsó 10 pedig az anyaságé, a családé. Így nézve, nem is olyan rossz erre rálátni. Saját érzéseimet, gondolataimat a múltból csak én ismerem igazán /kivéve két embert/, azt is én tudom, mikor is éreztem a legjobban magam.

Ha lenne lehetőségem változtatnék-e valamin a múltamból? Bármit változtatnék, akkor ma nem az lennék, aki vagyok. Azaz így volt jó minden, mindennek így kellett történnie. Az apró kirakós darabok a végén kerülnek a helyükre. Az a típus vagyok, aki lélekben törekszik a fejlődésre.

Lenne-e valaki, akivel leülnék elbeszélgetni egy régi hibáról, hogy szemtől szemben kaphassak választ és végre el tudjam engedni? Igen. Lenne. Mint mindenkinek.

Már reális kívánságom lenne, ha kívánhatnék. Tudom, hogy Peti bele nem nő vissza, hogy a down nem múlik el, hogy emiatt számtalan érdekes kérdés előtt állok még. A lányom kamaszodása sem lesz egyszerű érzésem szerint.

Én mégis, lehetőséget kérnék arra, hogy szélesíthessem az érzékenyítési munkámat, hogy az írásaim célt érjenek.

Azt hiszem azt is az 50 év tanította meg, hogy mindennek eljön a maga ideje, akkor amikor megérett rá az élethelyzetem.

Nos, igen. 50 év. Regényt is írhatnék a történéseimről. De oly nehéz arra gondolni, hogy már nem vagyok fiatal. Nem vagyok fiatal, de öreg sem. De vajon érezzük-e valaha öregnek magunkat? Vagy csak a testünk fogja jelezni, hogy öregszenek a sejtjeink? 

Új időszámítás következik innen. A láthatatlan visszaszámlálás, elrendezés korszaka.