Szembesülés a saját maradiságommal és vélt félelmeimmel, mégis, ünnepelni tudni kell ezt a pillanatot is…
Szembesültél már a saját maradiságoddal ?
Nehezen vallom be, de döbbenetes volt az érzés. A történetem banálisan egyszerű, nekem mégis fájdalmas, de olyan sírósan, nevetősen az. Ezen is túl vagyok….
Történt az eset, hogy az autómban a kuplung szétcsúszott. Szerelőhöz kellett vinnem. Törökbálinton van megbízható ismerősünk, így oda vittük el.
Menni azonban egyedül kellett mennem érte.
Vonatozás maradt számomra a legmegfelelőbb megoldás. Mindig különleges érzésem volt, ha egy vonatot láttam, vagy állomáson várakoztam. Azon szoktam morfondírozni, hogy vajon, hány ember utazik most boldogan, vagy hány embernek változik meg azon a napon az élete az utazás által….
Petivel voltam terhes, amikor a helyi vasútállomáson az Intercity nem várta meg teljesen, amíg felszálltam a vonatra, az eset döbbenetes volt. Talán a sors jelezte, hogy ez a vonat elment, innentől egy másik vonaton kell ülnöm, egy másik utazás kezdődik….
Aztán megszületett…/története itt/
Papírunk volt a hazakerülése után, hogy tömegközlekedési eszközön nem utaztatható. Szerencsére autón volt akkor is, így a rengeteg klinikai kontroll vizsgálatot meg tudtuk így oldani.
Majd megszületett Eperke. Zajlott az életünk, mozgalmasan, sűrűn. Igazodtunk az adott feladatokhoz.
Soha nem mertem velük egyedül vonatozni, mert nem tudtam elképzelni, hogyan oldom meg a fel- és leszállást, Petinek a pelusos dolgok cipelését, az ételekkel együtt.
S itt jön a csattanó. Az én fejemben – miután két szempillantás alatt elrepült ez a 10 év – , még a régi kék vonatok voltak, a félelmetes lépcsőikkel, a vagonok közti átjárás felejthetetlen élményeivel. Fogalmam sem volt, hogy a mostani vonatok már nem ilyenek. Ezt a vonatozásom előtt egyik kedves ismerősöm közölte velem….
Komolyan, sírni tudtam volna, hogy hogy lehetek ennyire elzárt a világtól? Hogy tehettem magammal, magunkkal, hogy utána se néztem ennek sem? Szégyen ez, vagy csak érthetetlen? Másnak biztos nagyon furcsán hangozhat ez.
Izgulva készültem a mostani vonatozásomra. Bizony, ez a vonat már nem az a vonat, ami az emlékeimben él. Ültem a vonaton. Nézelődtem. Egyedül voltam és……és fájt. Fájt az érzés, hogy mennyire elmaradtam, mennyire bezárt a saját félelmem a saját világomba….hogy mégis, ez hogyan történhetett meg ??? A kezdeti negatív érzelmi hullám után boldogan terveztem a jövőt illető programjainkat.
Ilyen vonaton TUDOK !!! egyedül utazni a gyerekekkel, megcsapott a kimozdulási lehetőségek tárházainak a szele….
Szerencsém, hogy szemüveges vagyok, így a vonaton eltakarta a könnyeimet. Egyszerre sírtam és nevettem magamban. Sirattam a saját elcseszettségemet, mégis, a boldogság könnyei is voltak, hogy LEHET innentől egy picit szélesebb a világ, újra…
Szorongó lelkem kinyílt, megnyugodott. Törökbálinton leszállva a vonatról, elsétáltam az autószerelőig.
Onnan elmentem a Kikába… egyedül…ebédelni…kávézni.
EGYEDÜL. Régebben annyira cikinek éreztem, ha egyedül kellett ennem valahol, egyedül pedig soha nem ültem be sehova egy kávéra sem. Valahogy nem fért össze a fejemben kialakult képpel, hogy én, egyedül….
Most nem éreztem kellemetlennek. ANNYIT vártam VALAKIRE, hogy szán rám időt egy éttermi ebédre, vagy VALAKI kíváncsi rám egy kávé erejéig, hogy MÁR nem várok, mert senki nem akkor ér rá, amikor én. Így meg kell oldanom eme vágyaimat is egyedül teljesíteni. Jó volt csak ücsörögni, persze behatárolva az időmet, hiszen időre kellett a gyerekekért mennem, de mégis, ez a fél óra a vonaton, majd az az egy óra a Kikában, önmagammal, pár dolgot is előhozott belőlem.
Úgy érzem a belső utazásom során, most egy átváltozási folyamat végéhez értem. Másik állomáshoz. NEM várok már valakire ahhoz, hogy elinduljak valamerre. Akár a két gyerekkel, akár magammal. A magány néha nem is magány. Jóleső egyedüllét volt.
Éveken át féltem a vonatozástól, ahelyett, hogy megnéztem volna. Éveken át nem mertem ismeretlen, messzebb lévő,bizonyos helyekre egyedül elindulni a gyerekekkel, ahelyett, hogy legalább megpróbáltam volna. Eperke már nagy, megbízható. Peti az Peti. A pelusos cuccunk, az ételeit így is cipelem napi szinten mindenhova, akkor miért ne? Én már mindenhol tudok diszkréten pelenkázni, akkor önmagamat húzom vissza? Igen, mert mástól vártam el, vagy csak szerettem volna ha van velem valaki. A félelmeimet kellett felfedezni és legyőzni…
MOST kell még kihasználnom az együtt töltött idő lehetőségeit, hiszen Eperke pár év múlva már nem velem akar csavarogni, már nem velem fogja felfedezni az élet dolgait, hanem barátnőkkel….s ez így helyes. MOST azonban MOST van, s ez a biztos…
Azaz felfedeztem pár rossz beidegződésemet, pár vélt félelmemet, rájöttem, hogyan vagyok képes saját magamnak is megmagyarázni dolgokat…Más, ha nem tudok elmenni valahova, mert nem tud rájuk más vigyázni, és más, hogy velük sem mertem elindulni… Itt volt az ideje a felébredésemnek. Ehhez pedig az kellett, hogy az autómban kicseréljenek egy jelentős alkatrészt. Véletlen? Nem hiszem….
A döbbenet még mindig ott van a lelkemben, hogy mit hittem a vonatokról…hogy olyan gyorsan és könnyen csukódnak be az élet ajtajai….hogy kell keresni új ablakot, ajtót, mindig…