"Anya, elkaptam. Ez hogy lehet, ügyes voltam? Megtanultam?"

A bajnokom .

Frizbi. Mindig szerettem játszani vele, mert egyszerű, de mégis nagyszerű játék. Nekem. Nekünk, akiknek jó az idegrendszerünk, az izomzatunk, a kéz – szem koordináció, s működnek helyesen a reflexeink…

Peti nem tud labdát sem elkapni, csak tartja a kezét. Nem tudta eddig ösztönösen azt se hárítani, hogy ne essen a fejéhez, hogy hárítson. Esni se tud, mert a down szindróma miatt ez az ösztön is hiányzik, azaz nem teszi a kezét védekezően maga elé.

Mindezek ellenére soha nem hagytam ki a közös labdázásból, frizbizésből, hiszen dobni tud. A frizbi elhajítás technikáját tavaly óta mutatom neki, de nagyon nem sikerült elsajátítania. 

Most, amióta jó idő van, sokat vagyunk lent. Nem rohanunk azonnal fel a 3. emeletre, sokat játszunk a lépcsőház előtt is. Fél órát, vagy többet, az adott nap tennivalóitól függ.

Tegnap is kihasználtuk az időjárás előnyeit. Eperke hamar megunta a frizbit. Peti nem.

Mutattam, magyaráztam, mondogattam neki, hogyan kapja el. Próbáltam elmagyarázni, hogy a két kezét összecsapva is elkaphatja, nem muszáj csak egy kézzel.

Eltelt 30 perc és gyönyörűeket hajított, célirányosan, felém. Megtapsolva megdícsértem. Boldog volt. Ő is, én is.

Egyszer csak az ujjacskái hegyén fentakadt a frizbi. Peti áll, csodálkozva néz : ” Anya, látod ezt? Ez hogy? „. 

Elmondtam, hogy véletlenül így esett a frizbi.

Próbálkoztunk tovább. Egyre többször kapta el, sőt, volt, hogy el is ütötte a feje elől. Direkt.

Aztán egyszer csak úgy sikerült megfognia, ahogy mutattam neki. Hatalmas ovációval kiabálta: ” Anya, elkaptam. Ez hogy lehet, ügyes voltam? Megtanultam?” 

Mit láttam az arcán? Mosolyogva emlékszem vissza most is. A sikerélményt, a siker felejthetetlen lenyomatát a tekintetén, a mosolyán .

Mindig bizonyít. A kitartásával, akaratával. Nem nyugszik bele abba, hogy ő valamit NE tudjon megcsinálni. Lehet, sőt biztos, hogy lassabban tanul. Kell hozzá türelem. Figyelem. 

A szabadtéri játékokhoz nekem is sokkal több türelmem van. Talán észre se veszem, hogy mennyi mindent les el azáltal, hogy csak régimódian játszunk, hogy szakítunk időt a kötetlen kintlétre. 

A csillogó szeme, amikor egy régóta gyakorolt dolog sikerül neki, mindent elárul. Érdemes, bizony érdemes ezerszer is próbálkozni, hogy utána kimondhassa : ” Anya, én is meg tudtam csinálni? Nahát, ez nagyon jó !”.

Valamelyik este megkérdeztem tőle: ” Petike, mikor lesz neked csak bugyid? Mikor lesz olyan, hogy nem kell pelus? „.

Rám nézett. Gondolkozott. S íme egy Petis válasz : ” Majd.”

S igaza van. Eddig olyan sok mindent megoldódott. A kezdeti kérdéseim, amikor két éves volt : mikor fog tudni járni, mikor fog tudni beszélni, mikor fog tudni rágni ? Mikor is? Majd. Amikor megérik rá – ha megérik – az idegrendszere, az elméje, a lelke, a teste.

Nálunk, felnőtteknél is sok a majd. Majd, ha eljön az ideje, mi is akkor tudunk megcsinálni valamit, vagy akkor tudunk tovább lépni. Néha kell a majd is….de az is a mostból indul .

Türelem, kitartás. Ezek is jellemzik Petit. S a gyakorlások meghozzák az apró, majd nagyobb örömöket….Számára a legfontosabbat. Sikerélményt…