Te hogyan tudod szocializálni Petit, hiszen down – kérdezik párszor…

Tegnap Eperkét vittem első rajzos foglalkozására.

Idegen hely, idegen tanár, idegen gyerekek – megijedt, rögtön az elején. Be se akart lépni a terembe, de Peti olyan gyorsan száguldozott be, hogy csak azt láttuk leült az asztalhoz s közölte a pedagógussal : ” Szia, jöttem rajzolni. Adsz papírt? „

Klári néni szerencsére azonnal mosollyal reagált és adott papírt Petinek. Nem kell kihangsúlyoznom – vagy mégis – hogy Peti rajzkészsége nagyon az elején tart. Nagyon nagyon az elején. Klári néni azonban tudta ezt, nem gátolta Peti lelkesedését. Ő is kapott feladatot.

Eperke lassan leült Peti mellé, lassan ő is alkotni kezdett. Én hátrébb ültem le tőlük. Nem volt más dolgom, csak ülni és nézni….Peti teljesen jól viselkedett, dolgozott, ahogy kell. S nagyon boldog volt, hogy a gyerekek közt lehet.
Igen. Peti más. Igen. Peti tudja, hogy más, de ettől szereti ugyanúgy a gyerek társaságot is, hiszen így tanul társaitól. 

 

Számára az ilyen együttlétek nagyon fontosak, csak sajnos kevés lehetőségünk van rá….mert nem mindenhol tehetem be egy foglalkozásra az egészséges gyermekekhez, hiszen TUDOM, hogy nem képes azt csinálni, amit a 10 éves társai.

Tegnap engem is meglepett, hogy elmaradt a jellegzetes produkciós viselkedése, szót fogadott Klári néninek. Eperkének a bátorsága is hamarabb jött vissza így, hogy Peti mellette ült, hiszen támaszai egymásnak…A tegnapi alkotását hazaérkezésünkig nagyon őrizte. Büszke volt saját magára.

Este Peti az ágyban felült, megkérdezte: ” Anya, én is járhatok a gyerekek közé rajzra? „- itt megszakadt volna a szívem, de Klári nénivel megbeszélhettem, hogy járhat, de úgy, hogy én ott maradok és, ha kell segítek neki. Naná, hogy ott maradok, hiszen ezek neki is a lélekfeltöltő pillanatok.

Pont tegnap tudtam meg, hogy az iskolában már egyedül megy el a többiek tízóraijáért / neki én viszem az ételt /, megoldja a feladatot. Kár, hogy nem lehetek láthatatlan, hogy kilessem, ahogy lesétál  földszintre, beáll a sorba és megvárja, amíg a kis kosarát telepakolják, majd visszabandukol a tanterembe és közli : ” Megjöttem „. Ez nekem maga a csoda….Bizony, az apró lépések egy bizonyos önállóság felé.

Éjjel még egy meglepetés ért engem, mert olyan valakivel ismerkedhettem meg a blog által, amiről csak álmodozhattam…..

Ma pedig Eperkének hamarabb ért véget az iskola. Belefért egy közös ebéd a kedvenc éttermünkben. Évek óta járunk néha ide, ismerik Petit a legtöbben. Tolerálnak minket. Ma kellett neki kanál. Kint ültünk a teraszon. Kijelentette, hogy bemegy kanálért. Hagytam, persze az ajtóból figyeltem. Odasétált egy fizető vendéghez : ” Bácsi, kérek szépen kanalat. ” 

A fiatalember megmutatta Petinek kitől kérjen, Peti odament a főpincérhez és kért. Mosolyogva meg is kapta, majd hsugárzó arccal jött ki: ” Anya, meg tudtam csinálni ! Egyedül ! Ügyes voltam? „

Itt tartunk szocializálódva. Soha nem szégyelltem Őt, hiszen belőlem van, hozzám tartozik. Látnia kell mindent, jön velem boltba, gyógyszertárba. Ott is ő pakol. Mindent megköszön. Persze nem mindig leányálom, mert vannak másnak furcsának tűnhető dolgai, de….ez van.

Az ebéd után a lépcsőház előtt bandáztunk. Én a lépcsőn ültem, nem derogál az ilyesmi, a gyerekek pedig élvezték a jó időt és a szabadságot….

Ha kell, bárhol jól érezzük magunkat. Megragadjuk a pillanat adta lehetőséget. Van amikor nekünk sem sikerül.

Szabályok Petire is vonatkoznak. Az alapvető viselkedésre próbálom megtanítani, de az idegrendszer másságától ez nem mindig sikerül. Nem tudom azt mondani, hogy úgy nevelem, mint Eperkét, hiszen teljesen más a felfogó képessége, teljesen más az öltözködési készsége, teljesen más türelmet és figyelmet igényel. Az ehhez való alkalmazkodás a család dolga. Amiben ő nem tud jó lenni, abban segítjük, amiben ügyes, abban hagyjuk egyedül tevékenykedni. S mindenhova jön velünk, ahova lehet.Így szocializálom…

Tekintettel vagyok a gyerekeim hangulatára, fáradtságára, mert náluk is minden nap más inger, más hangulattal.

Eperke külön kért, hogy róla ne írjak, róla csak a megengedett, általa megengedett fotókat tegyem fel.

Mostanában azonban annyi pozitív impulzus ért minket, hogy szinte szétrobban a szívünk a boldogságtól. Kivételesen én sem szorongok annyit, hanem dúdolgatok magamban és beszippantom mindazt a sok jó ingert, amit az elmúlt napokban kaptunk, átéltünk.

Nem készültem arra, hogy Peti járhat rajzra, nem készültem arra, hogy a Játékszínben átélt és leírt élményünk kit és hogyan talál meg. Nem készültem arra, hogy ennyire jól is tudom érezni magam…Talán a vélt, vagy valós bezártságot győzöm le az új ablakok által. Talán megértem dolgokra, talán annyira vágyok új élményekre, talán annyira szeretném a gyerekeimnek is a legtöbbet adni érzelmileg, hogy talán az ok-okozati összefüggések és a lelkem mozgató rugói, vagy vágyai egymásra találtak. Végre…

Az Életben ez a szép, még a legrosszabb napjaimon is ezt mondogatom magamnak, hogy nem tudhatjuk pontosan a következő nap eseményeit, hiszen csak tervezzük.