Köszönet az I.sz Gyermekklinika dolgozóinak ahogy a Down szindrómához és a gyerekekhez állnak

Peti reggel, ébredés után , félig kómásan még bekucorodik az ölembe. Ő korábban kel fél órával, mint a tesó, mert neki reggeliznie is itthon kell. Pumuklis fejével dumál : „ Anya, vissza akarok menni a farsangra – még egyszer szeretném…kééérlek. Megyek reggelizni, tudom.” Automatikusan teszi már a reggeli rutin feladatokat. 

Iskolához érve, szinte kipattan az autóból. Szereti az iskolát, a tanárokat. A terembe bekísérve és elbúcsúzva tőle, sokszor eszembe jut, hogy szerencsés vagyok vele. Egyrészt a természete miatt, másrészt nagyon nagy szerencse, hogy 1 napos korában az I.sz Gyermekklinikára került.

Rengeteg negatív történetet olvasni orvosokról, nővérekről. Peti az orvosok, nővérek áldozatkész munkájának köszönheti a mai mosolyát. Szülés után 5 nappal mehettem utána – császárral szültem, nekem a kórházban kellett maradnom, ahol szültem, őt az újszülött mentő vitte el Budapestre, az I.sz Gyermekklinikára. Az elvitel pillanatában végre kinyitotta a szemét, rám nézett – vagy csak azt hittem – , én pedig zokogva búcsúztam tőle.Kegyetlen fájdalom volt elengedni, egyedül….

 Az a pár nap várakozás, amíg a kórházban maradtam…..borzalmas volt. Kórházban maradva, gyerek nélkül, miközben a többiek szoptattak, én meg csak fejtem az anyatejet, de a levegő vétel is fájt. 9 hónap alatt, a terhességem alatt azt hallottam, olvastam, mennyire fontosak az első pillanatok, az első érintés…hallotta a hangomat a pocakomban, mit érezhet most egy idegen hangú helyen – ez motoszkált a fejemben.

Telefonon hallhattam csak felőle. Szombat  este / kedden szültem / mehettem haza, első dolgom volt az interneten a Down kórnak utána olvasni….nem kellett volna. Csupa rossz dolog jött velem szembe a virtuális téren. Zokogva aludtam el, hogy én ezt nem akarom….Nem őt nem akartam, hanem csak felébredni akartam egy rossz álomból.

Emlékszem nagyon hideg volt, amikor mehettem végre a klinikára, utána. A kórterem előtt kellett várakoznunk, mert épp takarítás és vizit volt. Padra ültem le, mert fájt a sebe a műtétemnek. Pár perc elteltével jelent meg egy orvos. Megkérdezte, én vagyok-e  Péter anyukája. Mondtam, igen. Kezet nyújtott, bemutatkozott : „ Dr Máttyus István vagyok, én vagyok az osztályt vezető orvos. Péter jól van, nemsokára jön a sebész és minden más információt tőle kapnak meg. Kisfia a külső jelek alapján Down szindrómásnak tűnik, ezt a vérvétel eredménye után tudjuk meg pontosan. Jelenleg a legfontosabb, a hibás bél szakaszt eltávolítani, helyre kell állítani a test működését. Minden más most mellékes.” – közben leült !!! mellém a padra, kérdezgetett az előzményekről. Teljesen meglepődött, amikor mondtam, hogy a születése napján reggel is egészségesnek mondták, csak este közölték, hogy Down kór gyanús. Pici csend után reagált is rá : „ anyuka, sejtem, hogy nagyon nehéz Önöknek, de gondoljon arra, hogy Peti elsősorban egy csecsemő, a down diagnózist tegye el nagyon hátra a tudatában. „ A beszélgetés után mehettünk be a kórterembe, csendben,lábujjhegyen közelítettem a mutatott hely felé…..Petihez . Miután infúziót kapott, két kézbe rendesen itt sem tudtam megfogni.

Bő egy óra elteltével érkezett meg a sebész. Szintén bemutatkozott: „ Dr Vörös Péter vagyok. Én fogom műteni Petit. Kérem jöjjenek velem, üljünk be egy szobába. „ Párommal megszeppenve követtük. Leültünk. Szemtől szembe. Elővett egy papírt, rajzolta az érintett bélszakaszt, mesélt a műtéti technikáról, az ideiglenes sztómáról. Emlékszem a rajzára, de arra is, hogy mintha egy fátyolos ködhártyán keresztül láttam és hallottam volna mindent. Éreztem azonban az orvosok felől a csendes tapintatot felénk, éreztem a kommunikáció teljességét, éreztem a nővérek végtelen segítőkészségét, éreztem, hogy mindenki mindent megtesz a csecsemőkért, éreztem, hogy Peti a legjobb helyen van. Ez nagy megnyugvás volt.

 Az első hétben nem is sejtettük, hogy több hónapot leszünk itt. Petinél a műtét idején kiderült, hogy nagyobb szakasz érintett, így csak alapos biopszia után lehetett volna megint műteni. Halasztani kellett, mert Petinek összeomlott a keringése, mindenhol vérzett – ekkor került az intenzív osztályra. Dr Szentirmai Csaba vigyázott rá, ő tette több napra altatásba, ő vigyázott, hogy az alvás alvás maradjon…..A látványt nem lehet leírni, amikor a csövek közt keresed a pici babádat…

Az ott töltött idő alatt részese lettem a gyermekbetegségek és a klinika világának. Láttam az orvosok ádáz küzdelmét a betegségekkel szemben, küzdve a csecsemők, gyerekek életéért, láttam a nővérek embert próbáló hétköznapjait. Emberségből jeles. Mindenki számára. Egy flegma gesztussal sem találkoztam. S mielőtt valaki azt gondolná, biztos sok pénzünkbe került mindez, hát nem. Nem volt pénzünk adni, mégis a legnagyobb gondossággal kezelték Petit és a többieket.

Tanúja voltam, amikor Máttyus dr hétvégén, vagy este betelefonált a nővéreknek, hogy melyik baba éppen hogy van, mivel kezdjék el táplálni, esetleg milyen gyógyszert kell adni nekik. Bőven munkaidő után volt. Önzetlenség, odafigyelés, segítőkészség. Ez jellemezte és jellemzi a mai napig a klinikát.

Megismertem Margó nővért, aki a sztómával és a sztómazsákokkal kapcsolatban adott segítséget akkor. Azóta is bármilyen problémával fordulhatok felé, mindig, mindenben tanácsot ad, megoldást keres…

Az ott töltött napok alatt ismertem meg Dr Szeberényi Juliannát. Az utolsó hazajövetelkor már vele beszélgettem többet. Mobilszámot, email elérhetőséget kaptam arra az esetre, ha kérdésem merülne fel. Bármikor kérdezhettem…kérdezhetem.

 Emlékszem, milyen furcsa volt, hogy anyukának szólítanak az orvosok, nővérek.  Nem fogom elfelejteni azt a gesztust sem, hogy alkalom esetén az orvosok leültek mellém, minden kérdésemre és gondolatomra válaszoltak.

Sokszor volt Peti helyzete bizonytalan, egy idő után már nem kérdeztem, hogy mikor hozhatjuk haza….s a kérdéseink is elfogytak elkeseredettségünkben. Egy ilyen délutánon segített megint Dr Vörös Péter, : anyuka, kérdezzen bármikor, de ha szeretné megkérdezem Ön helyett, amit szeretne „ – ekkor Peti az intenzív osztályon volt. Éppen vizit volt, kint ültünk a folyosón, Dr Vörös Péter jött oda hozzánk.  A válaszom csak annyira sikeredett : „ Nem merek már kérdezni, mert annyi minden változik folyamatosan. „  Vigasztalt, hogy bízzak Petiben, s higgyem el, hogy mindent megtettek.  Másnap reggel hívott fel az intenzív osztály orvosa, hogy nem tudja mi történt, de Peti jobban lett, leszedték a gépekről, ébren és jól van….Ez volt az első csoda vele. Azóta is úgy érzem, hogy az ott dolgozó orvosoknak / Dr Vörös Péter, Dr Máttyus István, Dr Szeberényi Julianna, Margó nővér, Dr Veres Gábor, Dr Halász Ilona, Dr Szentirmai Gábor / ápolóknak, nővéreknek köszönhetem Petit.

 Megtapasztaltuk , hogy csodálatos Emberek dolgoznak itt. Azóta is mindig számíthatok rájuk, kereshetem Őket. Bátran, és nem félve hívom fel őket telefonon, mert tudom, hogyha tudnak segítenek, nem érzem tehernek, kellemetlennek, ha szükségem van a tanácsukra. Speciális gyereket nevelve ez az egyik legnagyobb biztonságérzet .…Ők is szerepet játszanak abban, hogy optimizmus és hit tud lenni lelkemben, hiszen ők adtak erőt a kezdet kezdetén, a láthatatlan, de érezhető támogatásukkal, mintha ők támasztották volna meg akkor a lelkemet….Beköltöztek a szívünkbe, a felejthetetlen emlékek közé, végtelen hálával megtöltve minden porcikánkat. Ha tehetném én is valóra váltanám az ő álmaikat, mert ez lenne a legkevesebb, amit tehetnék Értük, az I.sz Gyermekklinika dolgozóiért.

Szerencsém van, mert megtaláltam a számunkra legjobb  házi gyerekorvost is, a legjobb asszisztensekkel, akikre mindig számíthatok.

Szerencsés vagyok, mert Petit láthatom felnőni, láthatom kinyílni a lelkét, az elméjét, láthatom, ahogy érzékeli a világot. Szerencsém van, mert beszél, jár, lát, jó lelkű….

 Elegem van-e néha, hogy 35x kell valamit elmondani, hogy megértse? Igen, néha nagyon belefáradok. Besokallok-e ? Hajjaj…, de egy pillanatra sem felejtem el szeretni, s nem felejtem el, honnan indultunk. A kitartása, akarata, kedve ….

A folyamatos átölelése : „ anya, mikor lesz ölelés? „ , az állandó bújása, simogatása : „ anya, nagyon szeretlek” . a léleksimogató jelenléte lazító hatású…

Szerencsés vagyok, mert Eperke egészséges, egyedi karakter.

Szerencsés vagyok, mert sok mindent tapasztaltam, tanultam és tanulok  általuk.