Kihívás egy varázspálca hatására, "csak" anya vagyok…

Szombaton Eperkének megvettem az eltört varázspálca helyett az ígért újat. Délelőtt barátnőjénél volt játszani, addig megoldottam, hogy meglepetés legyen mire hazaér. Volt nagy boldogság…Este, elalvás előtt mindig beszélgetünk. Peti felül, rám néz, s mondja: „ Szomorú vagyok, anya ! „ . Meglepődve ránézek, megkérdem miért. A válasza letaglózott : „ Mert nekem nem vettél varázspálcát, kéket. „ Erre csak azt tudtam válaszolni : „ Ne haragudj, nem tudtam, hogy Neked is kell, nem mondtad. Holnap elmegyünk és veszünk egyet.Tudod, ha valamit nagyon szeretnél, azt mondani kell. „ – Megsimogatott, vidáman közölte, hogy ennek nagyon fog örülni. Vasárnap a boltban boldogan rohant a varázspálcát kiválasztani. A pénztárnál hangosan, lelkesedéssel : ” Köszönöm anyukám, végre nekem is van varázspálcám ! ” – nem kevesen néztek minket….

 Két nap alatt két jelzés felőle, amire nem számítottam, amire nem volt példa eddig. Peti soha nem kér semmit sehonnan. Nem sorolta fel eddig a játékboltban, hogy mit szeretne majd. A karácsonyi listára sem ő válogatta össze a képeket. Természetesen tudom mivel szeret a legjobban játszani / vagy tudtam ??? /. Talán szülinapja előtt volt egy kívánsága, a Csótánycsapda, ezt meg is kapta, mert az első kívánt ajándéka volt.

Annyira szeretnék csak egy napra a bőrébe bújni, az ő lelkével, gondolataival lenni, mert akkor megérthetném a reakcióit, a szobatisztasághoz való hozzáállását, mindent, mert akkor tudnék csak igazán segíteni neki, hogy az ő jövője könnyebb legyen, élhető. Emlékszem mennyire vártam, hogy majd valaki megmondja nekem, hogyan kell nevelnem, hogyan kell segítenem mindenben neki. Idő kellett amíg megértettem, hogy a Down szindrómát sem lehet általánosítani, hogy down szindrómások is teljesen eltérő irányban fejlődnek, bár vannak közös tulajdonságaik, de teljesen egyediek. Petihez való utat nekünk kell és kellett megtalálni. A lexikális tudás könnyen tanítható neki, de az ösztön funkciók teljesen más tempóban fejlődnek. S fogalmam sincs az átélt élmények hogyan raktározódnak el benne, hiszen eddig rengeteg fájdalmat élt át, de kívülről az látszott, hogy alázattal, békével viseli. A sztómára való utalása is azt jelenti, hogy nem múlik el semmi nyomtalanul…

Újabb feladat: valahogy meg kell tanítanom neki, hogy kimondja a vágyait, a sérelmeit, félelmeit. Újabb kihívás ,akár az étkezése. S szinte minden, ami vele kapcsolatos.

2015 decemberére jutottam el odáig, hogy szinte nagyon picinek, kevésnek éreztem magam, hiszen sok éve „csak” itthon, „ csak” anya üzemmódban. Szenvedtem, magamtól, a kialakult érzéseimtől. Sokszor hallottam, hogy „ de jó Neked, otthon vagy „. Senki nem láthatta, láthatja a mögöttünk lévő éveket. A végtelen folyamatokat, a sok sírást Petinél, a rengeteg betegséget, kórházakat. Szenvedéseim közepén talált meg utoljára egy ilyen „kedves mondat”, akkor kifakadtam elsoroltam az illetőnek az éveinket. Megrökönyödést, döbbenetet váltottam ki, de a legfontosabb hozadék az volt, hogy akkor éreztem, nem vagyok kevés – nem kevesebb az életem senkiénél sem, csak más. Más feladatokkal és élményekkel. Innen próbálkozom magammal is…. próbálok változtatni az őrült tempómon, amit sokszor elvártam magamtól : menjünk el minden ingyenes és kedvenc programokra, mindig lesni minden kívánságát a gyerekeknek, de következetesnek maradni, szabályozni, tanítani, Petinek étrendet összeállítani minden nap ,közben ott lapultak  a háztartási feladatok…Valahogy nem ment. Két gyermekes anyaként állandóan nyűgös, fáradt voltam. Közben folyamatos aggódás él a lelkemben a betegségek miatt. Az idegrendszerem kimerülési stádiumba került. Határt kellett szabnom a mindennapi dolgokban, elengednem képzelt vagy valós feladatokat. Meg kellett tanulnom néha csak lenni itthon, akár a bevetetlen ágyban heverészni egész nap a gyerekekkel, miközben a kupit szemlélem a szobában. Időt kellett találnom magamhoz, mert egyre inkább úgy éreztem elvesztettem önmagam, az álmaim a 9 év zűrzavarában. Újra felfedezni a vágyaimat, az átalakult álmaimat, nem könnyű még mindig. A napi rutin, a folyamatos koncentráció a gyerekekre, főleg Petire, szépen lemerítik az energiaszintemet. Minden változás egy folyamat vége. Én még a folyamatban vagyok. Meg kellett tanulnom azt is, hogy van, amin nem tudok változtatni – ezt pedig el kell fogadnom. Az elengedés, elfogadás mechanizmusát is még bőven gyakorolnom kell. A saját életemmel, érzéseimmel kapcsolatban. Öröm és feltöltődési forrást keresek – ebben segítenek a könyvek, a gyerekeim.

Régóta dédelgetett álmomat is kezdtem valóra váltani – ehhez kaptam egy nagyon jó hírt a hétvégén ! Mozognak az energiák jó irányba…

 Az esték, amikor elalszanak a porontyok, amikor melengető nézéssel betakarom őket, amikor CSEND van, feltölt… Szeretem az esti csendet, mert akkor jövök én – feltéve, ha ébren tudok maradni. A változtatásaimnak már van pozitív hozadéka, csak lassan érkeznek, de az a lényeg, hogy érkezzenek. Minden nap, minden szinten csak egy kicsivel jobban Élni, megélni. Peti mai újabb szívmelengető mondatával, amit játszás közben mondott, tovább menni : „ Anya, nekem itt vagy Te, Apa és Eperke. A családom vagytok.Nekem jó trallala.”