Ha a szív meg is szakad, az Élet visz tovább, hogyan éltük túl mindannyian a szinte lehetetlent

10 éve….

10 éve ilyenkor / okt.29 / vártam a másnapot. Vártam a császármetszésem, s mindezzel együtt a találkozás pillanatát pocaklakómmal…Volt bennem félelem, de csak a műtét miatt, hiszen soha nem volt még ilyen jellegű beavatkozásom, azaz érzéstelenítés, de nem altatás. Féltem, hogy érezni fogom a császármetszés vágását. Mástól nem tartottam. Éjjel már nyugtalanul aludtam. 

Elérkezett a reggel. Adott időpontra érkezett a párom, várakozhatott mellettem, amíg a műtőbe nem toltak. 

A beavatkozás közben nem éreztem semmit, igaz két érzéstelenítő kellett. Minden rendben zajlott, pár pillanatra Petit is láthattam, majd elvitte a szülésznő, a szokásos rutin tevékenységekhez.

Megmutatta apukának, a nagyszülőknek, – kint várakozhattak egy adott helyen. Mindenki csodálkozott milyen gyönyörű és fejlett baba. Édesapám meg is jegyezte, hogyan lehet egy baba ilyen szép. 

Párom elköszönt, mert nem engedték, hogy tovább legyen bent. Engem elhelyeztek a kórteremben, fogadtam a gratulációkat és örömmel fogadtam mindenki hívását. Közben Petit is hozták 3 óránként. Nem értettem, miért nem akar szopizni, amint cicizett valamennyit, abban a pillanatban vissza is jött neki. Nyugtatott a szülésznő, hogy ez belefér, természetes, most ismerkedik az élettel.

Nem kelhettem fel, mert két érzéstelenítő után tilos volt. Teltek az órák, ahogy egy születés után illik. Rengeteg gondolat és érzelem keringett bennem. Határtalan volt a boldogság. 

Este 7-kor megjelent egy orvos, aki megkérdezte, hogy ki Zsankó Péter édesanyja. Én ,az ablaknál lévő ágyon feküdtem, bal oldalt. Mondtam, hogy én. Erre közölte, hogy feltételezhetően Peti Down kóros. A külső jelek alapján erre gondolnak…

Én csak néztem. Nem akartam hallani, amit hallottam. Nem értettem, hogyan lehet ez, hiszen minden vizsgálatnál azt mondták, hogy egészséges a baba, s én is. Sokáig nem volt az orvos mellettem, csak a közlés idejéig. A kórteremben döbbent csend lett. Hatan voltunk bent. Szerencsére az akkor munkában lévő főnővér megengedte, hogy behívjam és be is jöhessen a párom…Zokogva hívtam fel, beszélni sem tudtam. Rohant azonnal, mert a legrosszabbra gondolt, a halálesetre.

Csak ült mellettem, fogta a kezem és mondta, hogy akkor is a mi fiúnk, megoldjuk ezt is, az életünk megy tovább. Nem sokáig maradhatott.

A pokoléjszakája következett – azt hittem akkor legalább is. Másnap azonban szembesültem vele, hogy az még egy pozitív éjjel volt.

Másnap reggel,  miután felállhattam és végre kivették az infúziót a kezemből, alig vártam, hogy két kézzel átölelhessem és rendesebben megnézhessem Petit. Sajnálatomra azonban anélkül, hogy lehetőséget kaptam volna egy ölelésre, levitték a PIC osztályra, inkubátorba. 

Mentem utána, császármetszés után, katéterrel a zsebemben sétáltam le az első emeletre. Az inkubátoron át, csak a pici kezéhez érhettem. Közben jött a főorvosnő és tájékoztatott, hogy tüdőgyulladással és két lukkal a szívén született. Ez délelőtt volt. Ültem az inkubátor mellett és az öröm helyett, fájdalmat, érthetetlenséget éreztem. Délután 5 után fel kellett mennem a helyemre, mert úgy éreztem, elájulok. Éppen felértem az ágyam mellé, mikor a főorvosnő rohant utánam, hogy Petihez ki kellett hívnia az újszülött mentőt, mert a hasa hatalmasra puffadt, nem kakilta ki a magzatszurkot. Feltételezte, hogy Hirschsprungos, ez egy vele született vastagbél fejlődési rendellenesség, ennek a specialistája az I.sz gyermekklinika, ide viszi el a mentő.

Azonnal hívtam a páromat, szerencsére a mentő előtt érkezett. Soha nem fogom elfelejteni, ültem a széken, amikor jött e mentő. Peti aludt. A mentős készített egy polaroid képet róla, s odaadta nekem. Amint megfogtam a fotót, Peti kinyitotta a szemét, rám nézett, én pedig zokogásban törtem ki…Elvitték a fiamat, szültem is meg nem is… Fogalmam sem volt róla, hogy mit érezhet majd egyedül a pici babák közt, idegen hangokat észlelve….Fogalmam sem volt, hogy mikor mehetek utána, milyen állapotban lesz, mit tesznek vele….Az igazi lelki pokol ez volt.

5 nap után mehettem utána. Több hónap életveszély következett, többször hívtak, hogy búcsúzzunk el tőle, mert annyira rosszul van.Volt szepszis, keringés összeomlással, volt, hogy mindenhonnan folyt a vére, orrán, száján, sarkán…

Elképesztő orvosi és nővéri csapattal találkoztunk. Mai napig úgy vallom, hogy nemcsak Peti köszönheti az életét az itt dolgozó csapatnak, hanem mi is a mentális épségünket. A korrekt tájékoztatás, az együttérzés, segítőkészség, az apró figyelmek segítettek nekünk is szülővé válni és túlélni, Petivel együtt…Több műtétet kellett elvégezni a bélproblémák miatt.

Belém égtek azoknak a hónapoknak az illatai, érzései, gondolatai – s nem mind pozitív volt.

Megkérdezte tőlünk az orvos a genetikai vizsgálat eredménye után, hogy megtartjuk-e Petit, vagy lemondunk róla, mert más a protokoll, ha nem vállaljuk… Egy pillanatra nem jutott eszünkbe, hogy a klinikán hagynánk…

Aztán lassan minden jóra fordult, lassan az élet kirakósai a helyére kerültek. Lassan a negatív érzelmek és gondolatok helyett a szeretet különleges arcát láthattuk.

Megmutatta a feltétel nélküli, igaz szeretetet, azt , hogy a fogyatékosság nem egy borzalmas dolog, hogy minden adott napnak van boldog pillanata, hogy az élet képlékeny. Petitől megtanultam, hogy az életnek az ébredés pillanatában örülni kell, hogy a lehetetlen is legyőzhető, hogy a betegséget, fájdalmat alázattal is lehet viselni, hogy a mosoly örök és pótolhatatlan.

10 év. ELKÉPESZTŐ 10 év van mögöttünk. Rengeteget betegséget túlélve, mégis mindig töretlen mosollyal az arcán kel fel és fekszik le Peti. Extrém betegségeket tud elkapni, szerencsémre a gyerekorvosunk hamar felismer mindent. Az elején két év alatt háromszor váltottam gyerekorvost, harmadszorra találtam meg a nekünk megfelelőt, asszisztenciával együtt

Szerencsém van, mert megismerhettem az Életnek ezt a dimenzióját, mert a szívem és lelkem sokkal befogadóbb lett. Tanultam kitartást, kiállást mellette. Hagytam, hogy vezessenek a megérzéseim, szem előtt tartva Peti betegségeit, vágyait. 

A klinikára azóta is hazajárunk….azóta is emberséggel, szeretettel fogadnak minket.

10 év alatt profi ápoló, dietetikus és pelenka professzor lettem. 10 év alatt megtanultam értékelni minden egyes fejlődési szakaszt, minden egyes új reakciót. 10 év megszakított éjszakákkal, a gyorsabb bélműködés miatt, 10 év rengeteg öleléssel, puszival…

Igen, néha fáradt, nyűgös és kimerült vagyok, de egy percre sem kérdőjeles, hogy szeretem, szívem összes szeretetével, minden egyes porcikáját…Imádom az életet vele…mert a gyermekem, s így az egyik legnagyobb kincsem…

Jó tündér, ha meglátogatna, és kívánhatnék, akkor csak azt szeretném, hogy az emésztése legyen normális, ehessen sok – sok gyümölcsöt, zöldséget-  ebből a szempontból legyen normális….S egyszer lehessen olyan lakásunk, ahol van akkora konyha, hogy a konyhában lehessen étkezni…ez önző, anyai óhaj – sóhaj.

Mindig figyelem őt és a vágyait, igényeit, igyekszem is a lehetőségeket megadni neki.

Szeretném, ha nagyon sokáig velünk lehetne, ha kevesebbet kellene megszenvednie a betegségeit…

Már tudja, hogy az ő szülinapja lesz holnap. Igaz csak vasárnap ünnepeljük, mert a kért Süsü torta akkorra lesz készen, s a sok repülő lufikat is akkor tudom elhozni…

Nekem azonban minden évben, ezeken a napokon a lelkem különleges köntösbe öltözik, a szívemben a múlt összes érzelmeivel és a jelen élményeivel…az emlékezés uralmával…Hatalmas utat tettünk meg idáig.

2007. Október 30, egy új dimenzióval gazdagabb, eseménydúsabb, néha fájdalmasabb, sokszor mosolyokkal, mély szeretettel teli élet kezdete…

Büszke vagyok Petire…

” Anya, rólam írsz ? Mit ? Nekem lesz a szülinapom? Boldog születésnapot Petike ! ” -s mosollyal az arcán, Süsüvel a kezében táncolva távozik…Lehet nem szeretni ?

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon