Ez a nap …..

Hétvégén végre kisütött a nap. Végre kimozdulhattunk, végre nagyot sétálhattunk. 2 órán keresztül gyalogoltunk, Cseke tavat körbe. Petike közben nézte a kacsákat, s mondta, mondta a szöveget : „ Anya, nézd ott a kacsa. Milyen cuki kis lába van, hogy csapkod velük. Nézd, az a kacsa ott bukfencezett. / A fejét éppen a vízbe dugta a kacsa / Hú, anya, odanézz , ott egy gyönyörű hattyú .” Órákat tölthetnénk az állatok nézegetésével bárhol. A napsütés ellenére nagyon nagy sár volt mindenhol, de a gyerekek nagyon bírták a gyaloglást. Peti a végén már mondta: „ Elfáradtak picike lábaim.” Szerencsémre nem kell noszogatni mozgás szempontjából sem.

A mai nap egy kicsit más, mint a többi. Ma az én születésnapom van. Reggel még szinte ébredeztem, amikor már a tortám már az ölemben volt. Peti : „ Anya , ma van a születésnapod. Az én ajándékom, hogy eléneklem Neked a boldog születésnapotot. Boldog boldog boldog születésnapot, kívánom, hogy legyen még sok ilyen szép napod, kívánom, hogy sokáig legyél még az anyukám”. Átköltötte a dalszöveget, saját elképzelése szerint. Kicsit kreatív, pedig down-os, valaki el se hinné, hogy erre is képes…

Nézem Petit, aki szinte napi szinten fejleszti magát, mert bárhol van számol, mindent. Kérdezi a betűket, iskolás feladatokat talál ki magának, vagy csak egyszerűen fogja a kártyáit és amit közösen csinálunk, próbálja egyedül megoldani. A folyamatos dumájával, amikor elmondja, hogy éppen mit csinál vagy mit fog csinálni, akkor pedig önmagát erősíti meg. Ösztönösen érzi még, hogy mire van szüksége, magában keresi a megoldást. Természetesen az iskolának, a tanítóknak, gyógyped asszisztenseknek ebben nagy szerepe van, hiszen Peti imádja az iskolát, az osztályát. Hálás köszönettel tartozom mindenkinek, akinek ott szerepe van Peti mindennapjaiban, hiszen általuk érzi jól magát Peti. Ezért szeret iskolába jármi, tanulni. S ez az egyik legfontosabb dolog.

Eperke is nagy öleléssel és egy rajzzal köszöntött. Ezután persze kezdődött a napi nyüzsgés. Napközben Peti többször elénekelte még a születésnapos dalt nekem. Mosolyogva, nagy szeretettel hallgattam.

48….közeledve az 50 felé. Néha megijedek, hogy mindjárt 50. Aztán megnézem az 50 év feletti örökifjú, mosolygós ismerőseimet, s megnyugszom… Visszatekintve a 18-ra, 28-ra….kicsit másmilyen voltam, másmilyen volt az életem is. S akkor azt hittem, hogy aki 48 éves, az már öreg. Ma már tudom, hogy ez nagyon téves gondolat volt. Azt hiszem az évek elmúlásával, csak tanuljuk az életet, tapasztaljuk, szerencsés esetben a lelkünkben dúló viharok lecsitulnak, egyszerűen csak szépen lassan megtapasztaljuk a lelki egyensúlyt, a jó és rossz dolgok arányát érzékeljük, de megtanuljuk élvezni a jót, és a mosolyt mindig megőrizni. Nem éltem tökéletes életet, voltak rossz éveim, rossz korszakaim. Talán bántottam is meg embereket, de akitől tudtam, bocsánatot is kértem. Vannak dolgok, amiket kitörölnék a memóriámból, de mégis, a megélt éveim által lettem az, aki. A rossz  éveim megtanították értékelni a hétköznapi apróságokat, a sok veszítés és veszteség pedig megtanítottak küzdeni, kimondani sok mindent, tartást, gerincet és hitet adtak önmagamhoz. Nem biztos, hogy pozitív tulajdonságom lett, hogyha valami nem tetszik, azt ki is mondom, de én jobbnak tartom csírájában megvitatni a kezdődő problémát, nem szeretem, ha hatalmas fa lesz belőle. Az életéveim alatt megtanultam kiállni magamért és szeretteimért, küzdő és túlélő típus vagyok. Így könnyebb Petivel kapcsolatos problémákat, helyzeteket kezelni, mintha minden út idevezetett volna….a gyerekeimhez, a családomhoz. Azt hiszem, amikor holtpontra jutunk, próbálunk kapaszkodót keresni, általában külső dologra szeretnénk támaszkodni, pedig a legtöbbet saját magunk tehetünk saját magunkért, a fogantyú, amit megszoríthatunk, bennünk van, csak meg kell találni….Ezt nekem sem szabad elfelejtenem a homályos napjaimon….