Család – menedék az életzűrzavarai elől, biztonság és támasz…

♦

Család…

Mielőtt megszülettek a gyermekeink, szilárd és határozott elképzelésem volt a családi életről, arról, hogy fogunk élni….Aztán Peti megszületése után rájöttem, hogy a terveket a fejemben nagyon gyorsan át kell alakítanom.

Régóta várt baba volt, minimális orvosi segítség kellett ahhoz, hogy ő „létrejöhessen”. Soha nem felejtem el a születése reggelét, a mérhetetlen boldogságunkat. Szüleim megfiatalodott arcát az örömtől. Nekik nehéz életük volt, ők még egy másik világ / éhezés, nélkülözés / , másik korszak  nemzedéke. Édesanyámnak mindig is a család volt az első. Sokáig várt az unokára. 

Pont ezért, vagy inkább ezért is a születés estén kapott hír, hogy Peti down szindrómás, majd a későbbi információk, hogy lukas szívvel és hibás bélrendszerrel született, kimondhatatlan fájdalom volt. Az örömünket elütötte e betegségek gyorsvonata…Beköltözött  lelkünkbe a halál hideg fuvallata…

A mai napig csodálom, hogy édesanyám nem omlott össze azokban a napokban. Kifele anyu nagyon kemény asszonynak tűnik, de a szíve mélyén tele van szeretettel és önvédelemmel.  Nem tudtunk akkor szavakkal kommunikálni…de egy percig nem kételkedtem abban, hogy a szüleim lelkében a down szindróma nem undorító.

Szerencsére hónapok elteltével lassan, de biztosan visszatértünk az élet medrébe. Én pedig kezdtem tanulni a másfajta családi életet, másfajta rutinnal. Sztomazsák cserékkel, anyatej fejéssel, ápolással. Megtanultam mire kell odafigyelni azért, mert hiányzik a vastagbél jelentős része. Megtanultam a trombociták, lymfociták jelentőségét, a szaturáció fogalmát, a bélbolyhok világát…a probiuotikumok elengedhetetlen szerepét nálunk, főleg antibiotikum szedése után. Sőt, azt is megtanultam a kezelőorvosától, hogy a gyógyszer minőségű probiotikum kell, amely magas csíraszámú, s nem pusztítja el a gyomorsav.Megtanultam a popsi ápolás összes trükkjét, sok-sok krém kipróbálásával. Anyává váltam, anyává akinek extrán kell figyelnie a gyerekére…teljesen más rutinokkal, mint hittem.

Kislányom egészségesen született, két év a korkülönbség köztük. Igazi, kőkemény akarattal rendelkező személyiség, aki nagyon félős, és nagyon intenzíven éli meg a jó és rossz érzelmeket egyaránt.

Rájöttem, hogy hiába terveztem el dolgokat, a gyerekeim személyisége határozza meg az életünket, programjainkat.

Ugyanakkor ébredéskor a simogatás, ölelgetés, sok-sok puszival, soha nem marad el. Nem kelünk az utolsó percben, hagyok 20 percet minden reggel az ébredezésre, hogy legyen lehetőség az álomvilágból egy kis bohóckodással térni a nap kezdetéhez. 

Megtanítottam amennyire tőlem tellett, hogy a gyengéket, vagy kevésbé jókat sem bántjuk, hanem, ha tudunk segítünk. A lányom ezt napi szinten meg is tapasztalja Peti miatt, hiszen Petit sem hagyjuk ki semmiből, hanem inkább próbáljuk tanítani, mindenben segítjük.

Ugyanakkor hagyom is őket, hogy bizonyos dolgokat tapasztaljanak meg, próbáljanak meg ők rájönni bizonyos dolgokra. Az önállóságot is gyakorolni kell.

Napi szinten magyarázom, érzékeltetem a másságot a kislányomnak. Petinek ezzel nincs gondja, mert ő mindenkit elfogad. A tolerancia azonban szerintem elengedhetetlen az életben. Igyekszem a lányommal megértetni ezt. Persze még a 7 évével kicsi ehhez, de azt már most látom, hogy empatikus és törődő ember lesz.

Beszélgetünk. Minden nap. Tv nélkül. Teljes odafigyeléssel a másikra. Hallgatom, ahogy elmesélik az élményeiket, vagy tanácsot adok, ha igénylik. Soha semmi nem lehet fontosabb, ha fontos közlendő van. Akkor csak ők vannak, a háztartási munka úgyis megvár, de a gyermekeim lelkét most kell építeni. Természetesen néznek meséket, nincs TV tilalom, csak akkor, ha éppen mást csinálunk, ha más a fontos.

Az egyik legfontosabb dolognak az együtt töltött időt tartom, mert az igazi, maradandó élményt ez adja meg a testnek és léleknek egyaránt. Sok a közös program. Van, hogy csak sétálunk, vagy csak labdázunk, de együtt tesszük… Mi ajándékot is kézzel készítünk a családtagoknak, barátoknak. Az alkotás örömét ismerik meg eközben.

Én imádok olvasni. Egy jó könyv lelket melegít, átvihet egy másik világba. A könyvek szeretetét is próbálom átadni, de nem tudom ez mennyire sikerül. Peti imád minden képes könyvet. A lányom nem annyira, mert őt még nagyon sok minden érdekli. Mindenesetre azt látják, hogy anya sokat olvas…

Közhelyes vagy felesleges naponta többször elmondani, hogy szeretlek ? Én nem tudom nem mondani nekik, nem tudom nem megölelni, megsimogatni, ha olyanom van. Enélkül nekem nem megy…

Persze én is vagyok fáradt, kimerült, ingerlékeny. Sőt, előfordul, hogy rosszul reagálok, de képes vagyok tőlük, igen a gyerekeimtől is bocsánatot kérni és elmondani, hogy nem az ő hibájuk, ha anya mérges. Szerencsémre van egy nagyon jó mesefilm, az Agymanók, melyben az érzelmeket mutatja be a film. Szerepel Derű, Bánat, Majré, Harag…így nagyjából meg tudom értetni velük, hogy éppen a Harag tombol az agyamban, mert Derű alszik. Próbálom az érzelmi zűrzavarokat az ő nyelvükre lefordítani…. csak remélhetem, hogy sikerül.

Mindig elmondom, semmi baj, ha rosszat tesznek, hibáznak, csak tudják elmondani, tudjanak érte bocsánatot kérni és együtt próbáljuk meg a megoldást keresni a hibára. 

A hazugság szerepét is igyekszem kizárni. Megértetni, hogy azzal csak ártunk,másnak,magunknak.

Megtanítottam, hogy nem nyúlunk engedély nélkül más cuccaihoz, nem veszünk el senkitől semmit.

Talán az egyik legnehezebb még családon belül is, hogy tudomásul vegyük, mindegyikünk külön személyiség, külön akarattal. Családon belül is meg kell tanulni igazán odafigyelni a másikra, megismerni a másikat. Mit szeret, mit nem. Megtanulni meglepni azt, akit szeretünk, egy kis aprósággal vagy gesztussal. S adni egymásnak énidőt, s a gyerekeknek is megtanítani, hogy ez jár anyának, apának is. 

Nincs elalvás esti bújás, beszélgetés nélkül…akár velem is alhatnak. Imádom hallgatni a szuszogásuk és nézni az alvó arcukat is.

Megtanulni, hogy családon belül is van vitatkozás, hangoskodás, morgolódás, mert ezek emberi reakciók, melyek elválaszthatatlanok tőlünk, csak az a nem mindegy, hogyan kezeljük ezeket a szituációkat.

A család legyen a lélek otthona, menedéke, ahol felszabadulhat, önmaga lehet… Megfelelési kényszer nélkül. A család egy biztos pont kell, hogy legyen. Csak remélhetem, hogy majd, ha nagy lesz a lányom, akkor is az otthon otthon lesz és nem elmenekül….hogy sikerül adnom neki most, jól adnom ahhoz, hogy igazi támaszai lehessünk…mindenben, mindenkor. S még én is tanulom az anyaságot, mindig van valami, amin nekem is változtatnom kell, amit nekem is jobban vagy másként kell csinálnom…

 

Ezt a posztot a Normaflore támogatta. 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon