Boldog, mégis fájdalmas nyaralás és egy rossz vérkép lelki hatása

Ma másról szerettem volna írni, de az élet felülírta a tervemet…

Csak ülök délelőtt óta és csak nézek magam elé, miközben ezer gondolat és érzelem keveredik bennem….

Petinek szerda óta magas láza volt, 39,5. Nem tudott enni, bokákolva jött majdnem vissza minden neki, az ivás is nehezen ment. Ma levittem a helyettes orvoshoz. Vírusos torokgyulladás a gyanú, de hétfőig kiderül, hogy esetleg nem tüsszös mandulagyulladás lesz-e a végeredmény. Reggel sem volt hideg, gyorsan elintéztük , amit kellett, siettünk haza a hűvösebb lakásba a nap elől. 

Miközben kiszálltam az autóból, csörgött a mobilom. Egész héten vártam az endokrinológus orvosunk hívását a július 24-i vérvétel eredményeivel. Akkor Peti nem volt beteg, azaz egy átlagos napot mutat a vérképe. Valahol sejtettem, hogy a pajzsmirigy gyógyszerét növelni kell, ez a megérzésem helyes volt. Szomorúan hallottam azonban, hogy mind a vasa, mind a D vitamin szintje rendkívül alacsony. A vasa már májusban is nagyon alacsony volt, de akkor az arcüreg gyulladásának tudtam be, megbeszéltük a gyerekorvossal, hogy a klinikai vérvételen kiderül, hogy marad vagy javul az értéke. Nem javult.

A klinikáról megkapom postán az eredményt, jövőhéten megyek vele a gyerekorvoshoz. Pótolni kell a vasat, D vitamint. Közben újra megkereshetem a gasztroenteorológusát is Petinek. Eddig mindig azt hallottam az évek alatt, amikor folyamatban voltak a kivizsgálások, hogy tökéletes a vérképe szinte, a klinikiai tünetek ellenére nem volt nyoma felszívódási zavarnak. Hangsúlyozom, az orvosaival maximálisan elégedett voltam, vagyok. Tudom, hányszor feküdtünk bent a klinikán,tudom, mennyi vizsgálatot végeztek el Petin….

Megfordult a kocka. A vérképe már jelez. Nagyon is. Nem volt konkrét diagnózis a napi sok székletre, a minimális étel toleranciára, hanem az összes betegség összhatásának volt tulajdonítva. 

Mindig mondták, hogy nem kell aggódnom, mert nincs eltérés a vérvételnél.

Most aggódom, szorongok. Összedőlt a lelkem egyik kártyavára. Bizonytalan lettem megint. Féltem őt. Démonjaim csak erre vártak és folyamatosan zaklatják a gondolataimat, hogy mi van, ha nem vettek észre valamit, mi van, ha teljesen más van a háttérben, mint amit eddig sejtettek. Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy csak pár élelmiszert tud feldolgozni a szervezete, de pont a nyár elejére sikerült „beletörődnöm”. Most azonban egyfolytában azzal bombáznak a démonjaim, hogy én mit ronthattam el….ha másként etettem volna,ha …./ ITT olvashatsz erről /ha másmilyen lennék, ha igazi konyhatündér lennék, akkor jobb lenne minden ????

S megint kezdődik egy folyamat, egy orvosokhoz járkálós korszak. Ilyenkor mindig érzem, hogy ezért nem tudok dolgozni, hiszen munka mellett ennyi mindent nem tudnék megtenni, nem tudnám Petit kivizsgálásokra vinni, vagy csak szimplán ápolni. Ezért vagyok ápolásin. 

Pont múlt héten éreztem anyagilag ennek a súlyát. Nálunk a nyaralás azt jelenti, hogy anyósékhoz megyünk, akik egy másfél szobás lakásban laknak. Ilyenkor mi a fél szobában vagyunk.Tőlük megyünk a strandra, esetleg kirándulni.

Idén Sávárra is eljutottunk, a fürdőbe. Ez a gyerekeknek is egy hatalmas élmény volt. Nekünk is. Néztem a gyerekeim felhőtlen arcát a csúszdákon….Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Örültem, hogy ott voltunk, de fájt, hogy miért elérhetetlen anyagi vágy, hogy Sárváron és a fürdőben eltölthessünk több napot ??? 

 

Másnap azonban több órán keresztül sírtam, nem tudtam abbahagyni, mintha minden elfedett, eltitkolt fájdalom és mentális fáradtság a felszínre tört volna…S még két napig nem is tudtam pityergés mentesen létezni… Párom is csak nézett engem, de képtelen voltam akkor elmondani mi bánt. 

„Csak” az, hogy nagyon hiányzik a nem létező fizetésem ahhoz, hogy egy hétre igazán nyaralni tudjunk menni, hogy egy évben többször menjünk strandra., hogyha Visegrádra nem hívnak meg májusban, akkor semmi környezetváltozás, semmi új élményünk nem lenne.Néha úgy érzem, igazságtalan terheket tesz rám az élet. Az én vállam is elfárad, a lelkemmel együtt.

48 évesen már igazi nyaralásra vágynék, mert hiába vagyunk anyósoméknál / akiket szeretek /, nekem így is mindenhol ott kell lennem, mert a gyerekeket sajnos nem tudják nélkülünk elvinni sem a strandra, sem a játszóra. Egy esti vacsorára nem tudtunk kettesben elmenni.Nem élhetik át Eperkéék, hogy milyen egy hét, vagy pár nap csak a mamáéknál, szülők nélkül. 

Sajnálom, hogy ez is kimarad az emlékeikből. Én a mai napig kapaszkodok a nagyszülői nyarak emlékeihez. Sokkal többet kaptam akkor, mint csak nyaralás, egy másik világot,rengeteg illat- és képélménnyel – örökre.

Szomorúnak érzem, hogy  egy nyári nyaralás luxusnak számít. S mi még nem élünk szegénységben, csak átlagkeresetből gazdálkodunk… S hány család, ahol speciális gyermek van , vagy kiesik egy kereső a családból, még 1 napot sem engedhet meg magának….

Próbálunk takarékoskodni, de adott jövedelemmel rendelkezünk. S nem tékozlunk, de nem is éhezünk. Szerencsések is vagyunk, mert van autónk. Kerestem a hibát sokáig magunkban, de azt hiszem nem kell. Sajnos vannak dolgok, amin nem tudunk egyénileg változtatni. Fájni azonban még mindig tud. Nagyon. Elengedni pedig nagyon nehéz.

A mai napi telefon tovább növelte a fájdalmamat, mert megint egy útra lépünk, keresni a rossz vérkép okát….Nem lehetne egyszer, hogy hónapok teljenek el orvosi vizsgálatok nélkül ???? 

Petit ma én etettem. Langyos, húslével készült híg rizspelyhet kapott. Finoman adagoltam a szájába, hogy egyáltalán bírja-e a torka. Rám néz : ” Anya, ez finom. Nem fáj csikizi a torkomat.” Óvatosan nyelte, majd megint néz : ” Meggyógyulok , anyától. ” – Bárcsak ilyen könnyű lenne. Nem vírusos torok gyógyításra, hanem a többire gondolok…

Ne értsen félre senki. Nem sajnáltatni akarom magunkat, magamat, egyszerűen csak az érzéseim most ezek. Pont. Ennyi.

Értékelek minden jót, minden emberi gesztust. Teljesen meglepő volt számomra például, hogy a kerékpárosi élménye  / ITT olvashatod / Petinek mennyi emberhez eljutott és voltak ismeretlen felajánlók, akik ajándékba adtak/ adnak Petinek bicót…..önmagáért. S az ő segítségük által Eperkének is lett 20-as kerékpárja.  Az ilyen felajánlás végtelenül meghatott, nem vagyunk ehhez szokva…Hálás vagyok érte mindenkinek.Ma erről szerettem volna írni, pozitív gondolatokkal, érzelmekkel, de az Élet képlékeny….pár nap múlva erről az eseményről szeretnék fotókkal beszámolni…

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, megtalálsz a Facebook oldalon, Mindownnap blog néven.