Biztos azért lett beteg a fiad, mert öregen szültél – egy "kedves" mondat, intelligencia és háttér ismeret nélküli ítélkezés

Ez az a mondat, amin még mindig kiakadok.

Szülés. Egy gyermek megfogtantatása, megszületése egy család belső magánügye.Szerintem. 

A statisztikákat a down szindrómára 35 felett nézik, mert a szűrések onnantól ajánlhatóak fel. Több olyan anyukát is ismerek, akik 20 -30 éves korukban szültek down szindrómás babát. Ne általánosítsunk.

Gyakran olvasom a cikkeket, hogy mikor szüljünk, mi az  igazán ideális ? Van egyáltalán ilyen? Lehet ezt megmondani ?

Nem azért szültem 38 évesen Petit, mert én eldöntöttem 18 évesen, hogy ekkor fogok szülni.

Ennek is megvan a maga története. 19 évesen kaptam egy diagnózist, Stein Leventhal Szindróma. Zéró petesejt, endokrin hormonális zavarok, ciszták, egyéb más problémák. Évekig jártam az élhető élet miatt kezelésekre Budapestre, az I.sz Belgyógyászati Klinikára. Az akkor – 1988 -ban – kapott gyógyszerek sok problémámat megoldották, aztán az utolsó vizsgálatok után távoztam egy zárójelentéssel, ahol a meddőséget is feltüntették.

Már nem viselt meg a híre. Fiatal voltam, számos egyéb eü gonddal a háttérben. Örültem, hogy jól voltam. Elengedtem a betegség tudatot és kerestem a helyemet az életemben.

Párkapcsolatom sem sok volt, mert mindenkiben egy valakit kerestem – talán ez ismerős azoknak, akik leragadtak az első szerelem, az első léleksimogató, lelket mélyen megérintő kapcsolatuk emlékénél. Velem ez történt, akkor. De idő volt, mire rájöttem. 

Az a kamaszkori nyár, a visszahozhatatlan pillanataival, a bűntudatommal, hogy akkor ott valamit végérvényesen és visszavonhatatlanul elrontottam, hogy talán hatalmas csalódást okoztam akkor valakinek. Nem is sejtettem, hogy annak a pár hétnek a lenyomata mekkora helyet foglal el majd a lelkemben, tudatomban, az a nyár sokáig kísértett..Évekig, évtizedekig. S bizonyos szempontból sok fájdalmat okozott, az önmarcangolásom miatt. Mert azt hittem, ha visszamehetnék oda, csak egy órácskára, ha megsimogathatnám az arcát, ha a szemébe nézhetnék még egyszer, akkor talán felszabadíthatnám a lelkemet, és talán a jövőmet is pozitívabbá tehetném ezáltal. Nem tudtam soha megbeszélni, hogy tényleg elrontottam-e valamit, mert többet nem találkoztunk…de az érzéstől nem tudtam szabadulni.

El voltam az életemmel. Dolgoztam, több helyen, jól éreztem magam, önmagamhoz képest.. Elzárva a lelkemet sok minden elől. No meg a tudat, hogy gyerekem nem lehet, nem is hajtott annyira a pasik karjába, mert senki elől nem akartam a család lehetőségét elvenni.

Október reggelén, 2002-ben, egy elektromos zárlat miatt kiégett a lakásom, elvitte minden filléres emlékeimet, a nagyszüleim kézzel írt szakácskönyvét, a fotóikat, az ominózus nyár, első szerelem fényképeit is.

.A nagyszüleimről anyu által lettek másik emlékeim, de a többi nem volt pótolható már, a többi fénykép. Minden más igen. Aznap csak az maradt meg, ami rajtam volt. Nem omlottam össze, újjáépítettem a lakást. 

Nehéz volt, talán ez volt a Sors kegyetlen rúgása, hogy nem jó egyedül lenni, változtatnom kell…A múltban nem lehet élni.

2003 nyarán ismertem meg a jelenlegi férjem. Pár év múlva egy rutin rákszűrésen, szólt az orvos, hogy valamit lát, petesejtet…..s innen indult egy másik kivizsgálás. A lélek hatalma, vagy a Sors ajándéka? Bennem is felmerült a kérdés akkor, hogy nem vagyok ehhez öreg, a jövőt tekintve? Ugyanakkor úgy véltem,hogy ez nem véletlen, hogy így alakult. Így belevágtunk.

Ezért szültem 38 évesen először Petit. 40 évesen Eperkét,mert ekkorra kaptam petesejtet a testemtől.

Mindig megszoktam, hogy UFÓ-nak néznek, mert én tudok örülni más sikerének, örömének. Engem tényleg érdekel, hogy a számomra fontos emberekkel, akik régen az életem részei voltak, mi történt. Szívesen leülnék velük beszélgetni egy finom kávé vagy finom meggyes sör mellett, hogy hogy telt az elmúlt 20-30 évük, de néztek már emiatt furcsán rám, amikor valakit ilyenre invitáltam. Tényleg nem lehet ma érdeklődni a másik felől, anélkül, hogy hátsó szándékot feltételezne ? Engem ez olyan nagyon elszomorít.

Én szeretem megismerni más ember érzéseit, életének fordulópontjait, s szívesen segítek is. Ilyen vagyok.

Öreg vagyok most? Pár nap múlva 49. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedek meg néha. Mert félelmetes a tudat, hogy már nem lesz még egyszer ennyi évem. Az Életben azonban semmihez nincs garancialevél. Halhatunk meg fiatalon és élhetünk sokáig. Változtatnék-e azon, tudván mennyi minden történt, azon, hogy ne legyenek a gyerekeim? Nem. Ezen nem. A személyiségem és pszichém hibáiról nem ők tehetnek. Én sajnos vagy teljes lángon égek, vagy hulla vagyok. Nem tudok nem teljes szívvel és lélekkel tenni másokért, magamért ez már kevésbé működik. Ezt tanulom az idei évben, hogy legyek önmagamnak is igazán fontos. Már megtehetem, mert most  pár órát apával is el tudnak lenni.

25 évesen azt hisszük, hogy a 30-40-50 évesek öregek, pedig nem . Csak az évszám változik. Az is tény, hogy a test azért már másként reagál, főleg, ha az éjszakázásokat nézem. Szervi bajom szerencsére nincs. 

Az elmúlt 10 évem a gyerekekről szólt. Már nem futok le 10- 20 km-t, mint 20 évesen,már nem bicózok napi 3 órát, vagy 100 km-t, mint 18-30 évesen. Helyette felszedtem 20 kgt. Nos igen, most ennek jött el az ideje annak, hogy átgondoljam, a testemnek mire van szüksége.

 

Ne ítélkezzünk senki felett, soha nem  tudhatjuk a háttérországát.Mindenkinek megvan a saját életútja, ne bántsunk senkit azért, amiről nem tehet.

Nekem soha nem volt lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy Peti betegen született. A down a fogantatás és sejtosztódás pillanatában eldől.

Az én életem az enyém, a Te életed a Tied….

Előzményt itt olvashatod : Peti születése 

A Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén.