Betű tanulástól az érzelmek kavalkádjáig….

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vasárnap kipróbáltuk Eperke biciklijét Petinél. Ahogy sejtettem, a tekerést újra fel kell frissítenem a memóriájában, de ügyesen próbálkozott / legtöbbször hátra tekert /.Én megint fogtam a lábát a pedálon és mutattam a technikát. Utána a fékezés okozott nagyobb gondot. Nagyon pici a keze, az ujjai, nyomaték is kevés benne, így nehéz behúznia fékeket.

Gyakorlással hamar elsajátítaná újra, ebben bízok. De nem vagyok teljesen biztos abban, hogy maximálisan sikerülne. Kár, hogy triciklit nem kaphatok neki. Petinek igazán a gyakorláshoz kellene egy 20-as bicó, kitámasztó kerékkel. Csak sok-sok gyakorlás után mennék vele el a ház elől.

Most használtan kutatok hasonlót. Sajnos még használtan is 20.000 Ft körül van az áruk. Nem tudom teljesen, hogy érdemes-e erre ennyi pénzt kiadni. Természetesen az nem kérdés, hogy nem szeretném, ha Peti kimaradna ebből az élményből / mert élvezte tegnap is / , de adott anyagi kerettel rendelkezünk, s ez nekünk nagy kiadás….Az nem teljesen biztos, hogy a fékezést sikerül megcsinálnia, anélkül pedig nem közlekedhet a kerékpárral. Keresni keresünk, hátha sikerül lényegesen olcsóbban találnunk egyet. HA tudnám, hogy teljesen belejön a kerékpározás rejtelmeibe, akkor minden gondolkodás nélkül vennék neki megfelelőt.

A kerékpár kipróbálása után visszaült a motorjára, s még kint voltunk egy darabig a levegőn. Felérve, kért, hogy játszunk. Hozta a betűs kártyákat. Pénteki, pedagógussal való beszélgetésem után már én is tudtam, hogyan kell helyesen tanítanom a kezdő hangokat, betűket. Ez a kártya olyan, hogy középen van egy betű, körülötte ezzel a betűvel kezdődő tárgyak. Először végig mondtuk mit látunk a képeken / mert van olyan, hogy többféleképpen is nevezhetünk egy tárgyat /, azonos betűvel kezdődő szavakat soroltunk. Ezután kell/ett kitalálni vajon milyen betű lehet középen. Azt nem szabad mondanom, ahogy mi, felnőttek használjuk / Pé, mint Péter /, hanem csak erélyesen mondanom, hogy P. Elég erősen hangsúlyozva.

 

 

 

 

 

 

 

Peti meglepett, megint. Sok betűt így is tudott, pedig eddig a suliban csak hármat – négyet vettek. A tudásszomjának erőssége lepett meg. Látni lehet az arcán, mennyire akarja ismerni a betűket, mennyire szeretne olvasni. Igazán jókor jött a pénteki fogadóóra a suliban. Örültem, hogy már „okosabban” taníthatom őket. Eperke is csatlakozott hozzánk. Ő is nagyon ügyesen belejött. Még mindig rácsodálkozok, hogy egyszerűnek tűnő kártyákkal is mennyi minden elsajátítható.

 

 

 

 

 

 

 

Gondolataim közé azonban sokszor az is betolakodik, hogy mekkora felelősség anyának lenni. Petivel kapcsolatban főleg nyomaszt, hogy eleget, tudásszomjának megfelelően foglalkozom-e vele. Az alapokat persze a suliban tanulja, de itthon a játékos gyakorlással csak rásegíthetek. Ő nem mondja, hogy nem jön, ha azt mondom jöjjön, gyakoroljunk. Ő láthatóan örül, mert ez folyamatos sikerélmény lehet a számára.

Ugyanakkor még csak most tanulja kimondani a gondolatait, érzéseit, vágyait. S nemcsak kimondani, hanem átélni, átérezni is most kezd sok mindent. A hirtelen sírva fakadása szívet tépő számomra, ilyenkor vele sírok, mert tehetetlen vagyok egyrészről, másrészről én is vele tanulok. S annyira félek, elrontok dolgokat vele, velük kapcsolatban. Egyszerűen csak a személyiségemből fakadó hibák miatt…

Ma sikerült megnéznem a Váratlan szépség című filmet. Nem kevés könnyemet veszítettem el a nézése közben. ” A holnap nincs kőbe vésve.” – Peti megszületése óta, a Halállal való küzdelme óta ez az érzés belém ivódott. Ki kell, ki kellene használni az adott nap lehetőségeit, a szeretet éreztetésében, mert az idő is képlékeny.

Sajnos előfordul olyan gondolatom, hogyha meghalna valamelyik, miért lenne lelkiismeret furdalásom? A kihagyott élményekért, amihez fáradt vagyok néha ? Lehet, hogy ez nem normális dolog, de itt van a gondolataim közt. Az együtt töltött idő, az élmények építik fel az életüket. Képes vagyok saját magamon, a hibáimon mindig felül kerekedni ? Nem, sajnos nem. S ez nem tesz boldoggá.

Annyira jó lenne egy napból a gyerekek szempontjából is a maximumot kihozni. Valahogy a lelkem érzelmi raktárában halványan minden napomban ott van az, hogy megtettem mindent, amit megtehettem értük? Figyeltem ? Játszottam ? Érezték, hogy szeretem őket, akkor is, ha fáradt, nyűgös és sírós vagyok ?

Valaki azt tanította nekem, hogy próbáljam meg úgy élni az életemet, hogy este, lefekvéskor, kérdezzem meg magamtól : megtettem mindent amit megtehettem / legyen ez egy helyzet, egy kapcsolat, egy ember, vagy bármi /, ha a válaszom: igen, akkor nyugodt lehetek. Nem esetén figyeljek arra, hogy mit tehetnék többet.

Ez a kérdés már másként hangzik, amióta gyerekek vannak, amióta Peti betegségei is velünk vannak. Már nem tudok sokszor igennel válaszolni, mert vannak tőlem független tényezők, mert emberből vagyok és folyamatosan tanulok velük, tőlük, folyamatosan változunk, együtt, egymáshoz…