Anya beteg,minden felborult,mégis a helyére került, szánkózni és mosolyogni így is tudni kell…

Egy hete készültem erre a napra.

Ma kellett volna mennünk Budapestre, elköszönni a gasztroenteorológusunktól, aki Debrecenbe megy. Fájó szívvel, nehéz lélekkel vártam ezt a szerdát. Segítséggel az ajándékot is kitaláltam, sikerült még időre elkészíttetni. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi illene ehhez a 7 évhez, amiben együtt dolgoztunk. Nem akartam italt, bonbont, mert annak most nem volt helye. Közösen készült alkotást sem éreztem teljesen jónak, mást akartam. 

Blogger társaim „szavazata” alapján maradtam Táblácskánál, csak az idő szűkös mivolta miatt velük is egyeztetnem kellett. Sikerült mindent megbeszélni és leszervezni.

Minden hirtelen történt, a megtudása, hogy nem lesz a doktor úr, az utolsó időpontra is nehezen kaptuk meg a lehetőséget. Gyomrom azóta egyben volt, mert hiába kerülünk máshoz, hiába lesz kedves és jó orvos, mégis egy picit elölről kezdünk mindent, Peti és én. Másik intézmény, más várakozási idő…más útvonal Budapesten….

 / Előzményt itt olvashatod  : Búcsúzunk /

Szombaton fájt a torkom. Vasárnapra jobban lettem. Hétfőn délután azonban éreztem, hallottam a saját hörgőimet, a jellegzetes tüdőgyulladás hangja. Tegnap már tudtam, a mai budapesti utat a baktériumok megakadályozták. 

A futár tegnap hozta meg a megrendelt ajándékot.

Kibontottam, picit félve. Meglátva, elsírtam magam. Lepergett előttem minden. A kezdet, a kapcsolat alakulása, a rengeteg vizsgálat, a hangja, amikor hallom a telefonon át, hogy a nevemet meghallva átvált a hangszín egy picit közvetlenebbé….s itt a búcsú ideje és lehetősége, én pedig helyette betegen szipogok….Megint másként osztotta az Élet a lapjaimat.

Kisírva magamat, felhívtam a doktor urat, hogy a mai napot lemondjam. Nem szoktam telefonon zavarni, írásban is csak indokolt esetben  keresem. Most azonban fontos volt megtudnom, lesz-e még lehetőségem személyesen megbeszélni a jövőt, hogy hogyan kell felvennem az új orvossal a kapcsolatot. Illetve elnézést kérni, hogy nem leszünk….ráadásul  egy szakorvosi javaslatra is szükségem lett volna…Felvette a telefont, a bemutatkozásom után mondta is : ” Üdvözlöm, Ön nagyon beteg lehet….” – elmeséltem a helyzetünket. Kénytelen voltam elárulni, hogy egy kis aprósággal is készültem, szeretném azt mindenképp személyesen, de ha nem megoldható, akkor kérek szépen egy postacímet. Heves tiltakozás volt a válasz az ajándékra, de annyit elárultam, hogy csak egy kis emlék…

Szerencsémre március 12-re kaptam másik időpontot…Mégis. Nem szabadult fel a lelkem… 

Ezután mentem Petivel Eperkéért az iskolába. Élmény volt eleve kilépnem a hidegbe, de segítségem nincs, így más nem tudja hazahozni őket a suliból Ráadásul esett a hó s végre meg is maradt. Megígértem nekik, hogy szánkózhatnak. Ritka kincs már a hó is. Betegségem ide, vagy oda, össze kell szednem magam, mert az élmény jár nekik.

 A lépcsőházunk közelében van több szánkódomb is. Így messzire nem kellett mennem velük. Elmagyaráztam nekik, hogy én most nem tudok dombon fel-le sétálni, hiszen nagyon beteg vagyok, de a domb alján figyelek és vészhelyzet esetén elkapom őket. Két gyerek, két szánkóval. Eperke megértette. Peti is, de nála félő volt, hogyan fog elindulni a domb tetejéről, hiszen hiányzik pár ösztön és logikai átlátás belőle. Vidáman felballagtak a domb tetejére. Eperke pedig odament Petikéhez: ” Nézd, Petike, egyik lábadat ide, másikat pedig mellé tedd, így ! ” – közben fogta Peti lábát és többször odatette, ahova kell. Majd megmutatta, hogyan induljon el.

Álltam és már büszkén néztem őket. Eperke magától segített Petinek, most eszembe se jutott semmi kérés, mert a betegség érzése erősebb volt mindennél. Petike minden szavát leste Eperkének, szót fogadott neki, engedte, hogy tanítsa. Nem volt veszekedés. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy Petit lent elkapjam, azt még nem érti meg, hogy a cél előtt a lábát le kell tenni – egyszer be is csusszant a bokor alá, nem voltam elég gyors, de szerencsére nagyobb baj nem történt. Játszottak, hóangyalt készítettek. Boldogok voltak, teljesen belefeledkezve az élménybe…

Néztem őket, s közben megvigasztaltam magam. Talán jobb is, hogy nem mínusz 10 fokban kell Budapestre vezetnem, talán oka van, hogy nem tudok edzésre menni, talán oka van, hogy az Élet másként kavarta a lapokat….talán pihennem kell pár napot délelőtt. Nagy szerencsém, hogy  apa délutános, így reggel ő viszi el őket, én az elindítás után visszafekhetek az ágyba. S nem is tudom mióta nem volt lehetőségem filmet nézni, most sikerült többet végignéznem, hiszen 14h-ig pihenhetek, akkor indulok Petiért, utána Eperért. Talán így kellett lennie…mégha fáj is….

Nagy örömömre jó lapokat is kaptam,  az Élet visszaadott egy 30 éve „elvesztett” barátnőt, lelkem egy üres zuga így újra megtelt, hiszen 30 évig bennem élt, szerettem is mindig, csak ugye az Élet…, most így a helyét újra elfoglalta a szívemben…

…A virtuális világnak van jó oldala is, de ez egy már másik történet. Talán a következőé, ahogy az Élet ad lehetőséget….mert mindig ad valami jót is…

Mindownnap blog oldalt ITT találod a Facebook felületén.