30 éves érettségi találkozó – kell-e szégyellni az életünket ?….
Mit mondhatnék…
Érettségi találkozó. 30 éves. Legutoljára az 5 éves találkozón voltam. Azóta nem.
Talán pont a találkozó híre vitt vissza nagyon sokszor az életemnek ebbe a szakaszába, vagy csak az 50 felé közeledve számvetést tart a lelkem, ki tudja…
1987. Az érettségi és a jövő tervezés korszaka volt. Álmok, remények, lendülettel és optimizmussal kevert naivság volt az uralkodó ebben a korszakomban. Könnyes szemmel nézek vissza az akkori énemre, hogy mennyire másként alakult az életem. Rengeteg esemény miatt a túlélés lett nagyon sokáig a főszereplő. Az újrakezdések és túlélések évtizede volt az 1987 és 1997 közti időszak. Átalakult célok lettek. S minden meg és átváltozott.
Valahogy soha nem tudtam igazán, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Olyan sok minden érdekelt, hogy aztán nem léptem semerre sem. Sodortak az évek. S így jutottam el a vám ügyintézéshez. A vám ügyintézői munka teljesen az én személyiségemhez illet, kiteljesedhettem benne. S hozott magával más szakmákat -így lettem logisztikus, ügyvezetői asszisztens. Ebben a státuszomban lettem terhes Petivel. Úgy volt, hogy szülés után 6 hónappal dolgozhatok újra – itthonról. főnökasszonyom nagyon várt vissza. Aztán minden másként alakult.
Új fejezet, amely döntően meghatározza a jelent és jövőt. Adott feladattal és odafigyeléssel, rengeteg érzelemmel.
Először nem akartam elmenni a találkozóra, mert mit is mesélhetnék magamról? Hogy úgy érzem, nem értem el semmit az életemben, hogy egy hang hátul, néha azt súgja, hogy több mindent csinálhattam volna, de a személyiségem egy része és az élet által osztott lapok miatt ez így alakult…
Szégyelltem magam, önmagam gyengeségei miatt. S talán nem is mások előtt, hanem még magamnak is nehéz elfogadnom, hogy rontottam el dolgokat. Talán azt hittem, ha találkozom azokkal az emberekkel, akikkel együtt töltöttem középiskolás éveimet, s ők rám néznek, kevés leszek a szemükben. Hiszen feladtam a futást s oly sok minden mást, átalakultam, már nem 18 vagyok…
Végül azonban győzött bennem az, hogy ki kell lépnem a komfortzónámból, hogy ki kell mozdulnom a rutinokból.
Nagy hiba lett volna, ha nem megyek el.
Régi, 30 éve nem látott barátnőmet újra látni, beszélni vele. Elképesztő este volt.
Hallgatni a többiek történetét, a 30 év megéléseit. 30 év nagy idő, sok forduló ponttal, személyiségre ható élményekkel. Mégis azt éreztem, hogy újra 18 éves vagyok, újra az akkori osztályban vagyok. S, szinte senki nem változott drasztikusan külsőleg, mintha nem is 30 év telt volna el…
Talán mindenki megtalálta a helyét. S minden siker ellenére vagy épp azért, senki nem volt senkivel lenéző. Mindenki Ember maradt, a legfontosabbat megőriztük magunkból…
Nagyon nagyon régóta nem nevettem ennyit. Felelevenítve a régi emlékeket újra élhettem dolgokat és van, amit csak most értettem meg. 10 éve vagyok itthon, ritkán van alkalmam ilyen szintű társasági életre, felnőttekkel való intenzív kommunikációra. Jó volt beszippantani és hallani az élet sokoldalúságát, a többiek története által.
S bármily meglepő, nem éreztem magam kevesebbnek. Azt hiszem ezek a negatív érzések és gondolatok a személyiségemből fakadnak. Azt vallom és hiszem, hogy az életünk folyamán nincsenek rossz döntéseink, mert az adott helyzet, adott pillanatában a legmegfelelőbben döntünk. Lehet, hogy x év elteltével már másként látjuk ugyanazt a helyzetet. Az élet azonban ilyen, csak nehéz néha elfogadni, hogy nem mehetünk vissza egy adott pillanathoz, nem változtathatunk utólag semmin.
Az elmúlt 30 évem minden eseménye ahhoz vezetett, hogy ma az legyek, aki vagyok, hogy 10 évvel ezelőtt nem roppantam össze Peti miatt, az az előtte lévő 20 évnek volt köszönhető.
El kellene fogadnom, hogy nem vagyok kevesebb senkinél. Egyszerűen csak más lett az életem, mint hittem, hogy lesz.
Mindig arra vágyunk, ami nincs, vagy azt hisszük, ha van az a valami, akkor jobb lenne.
Azt hiszem be kell ismernem magamnak, hogy a 10 év itthon lét miatt lassan már magamat is bezárom ebbe a szituációba, hogy már egyre nehezebben mozdulok / igaz nem is hív senki /, hogy nagyon nehéz feltalálni magam…. Mégis, valahogy azt érzem legbelül, hogy egy kicsit már könnyebben megy a helyzet elfogadása…
Tudomásul kell venni, hogy vannak dolgok ami egyszerűen csak nem sikerültek, s nem az én hibámból…Peti és a down szindrómával való élet lett a feladatom. Kevesebbet ér ? NEM !!! Hiszen az egyik legfontosabb ember az életemben, s minden feladat őt és az érzéseit szolgálja…
Ebben a keszekusza gondolat és érzelem sokaságban mi is a mondanivalóm? A saját vélt vagy valós félelmünkre felszabadítóbb ránézni mint hagyni, hogy teljesen lebénítson…S nem kell szégyellni az életünket, bármily furcsa érzelmek ezt sugallják…Az Élet sokváltozós egyenlet.
Örülök, hogy elmentem a találkozóra. Letettem egy általam generált félelmet, szorongást, azt az érzést, hogy kevesebb vagyok…Felszabadultam, nem is akárhogy. Rég nem érzett energia mennyiség járja át a testem – lelkem. Így a szerdai kisebb altatásos beavatkozásra is teljesen másként tekintek.
Köszönöm a szervezőknek…köszönöm azoknak, akik eljöttek, akik megosztották élményeiket….a legjobbkor jött…
Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, megtalálsz a Facebook oldalon.