Vers mondás down szindrómásan, mert lehetetlen nincs Petinek…
Peti speciális iskolájában kedden / április 25-én volt / a versmondó verseny. Ez már a döntő volt. Az előző selejtezők már lezajlottak.. Peti tovább jutott, lelkesen gyakoroltunk itthon is.
Volt lehetőségem a versenyt végig nézni.
Petit minden nap viszem – hozom, ezáltal a gyerekeket is látásból ismerem már. Mindig jó érzés látnom őket, ahogy a színpadon átalakulnak. Láttam az izgalmat az arcukon, amikor a saját versüket mondták , láttam a boldogságot is, amikor befejezték és a végtelen büszkeségüket is az egész előadás folyamán. Örültek egymás sikerének, szurkoltak , hogy a másik is végig tudja mondani a versét. Az érzelmi skálák folyamata volt látható az arcukon. Büszke voltam mindegyik gyerekre, mert sejtem mekkora élmény volt nekik.
Peti egész reggel ezen a napon : ” Anya, felveszem a csinos ruhámat, kimegyek a színpadra és elmondom a Bóbitát, Te pedig felveszel engem? Ügyes leszek ? Kapok díjat, ha ügyes leszek? ” – mindezt kíváncsiságtól sugárzó szemekkel mondta, teljes lelkesedéssel.
Izgulva ment ki szerepelni, láttam rajta. Fogta a saját kezét zavarában. Tüneményes volt.
Néztem, és néztem. Azt hiszem a büszkeségnél már sokkal többet érzek, ha látom szerepelni, hiszen 4 -5 éves korában még alig beszélt, most pedig szaval….
Önmagához képest elképesztően sokat fejlődik, változik. Nem hasonlíthatom máshoz…
Pedig betegségei alatt hányszor hallottam, hogy bizonytalan a másnap reggel, hányszor állt fel már a lehetetlen helyzetekből, hányszor küzdött a betegségek ellen, hányszor csak a remény maradt.
S mégis, a legnagyobb vidámsággal és lelkesedéssel jár iskolába, versenyeken vesz részt, élvezi az élet adta lehetőségeket.
S külön díjban is részesült. Végig mondogatta utána : ” Anya, ügyes voltam, kaptam díjat? Jól mondtam el a Bóbitát, tetszett Neked is? Büszke vagy rám? .” – nem győztem szeretgetni, dicsérni.
Mérhetetlen a szeretet…
Talán ezért is esik rosszul, amikor belecsöppenek olyan szituációba, amikor kicsúfolják és kigúnyolják őket, mert a csúfolódóknak fogalmuk sincs ezeknek a gyerekeknek a küzdelmeikről, a sok -sok tanulási folyamatról, az apró sikereikről és legfőképpen az érzelmeikről…
Látom és tapasztalom itthon is, hogy ami Eperkének pikk -pakk megy, az Petinek rengeteg gyakorlás és ismétlés után sikerül. S igen, Peti is mérges, vagy el is sírja magát, ha nem sikerül neki valami , ilyenkor kitartóan kell vigasztalnom, hogy nem baj, de meg fogod tudni csinálni. Szerencsére semmit nem ad fel, és kitartóan gyakorol bármit.
Egyik speciális gyerek sem kérte, hogy így szülessen, nem tehetnek a gyengeségeikről, amely a születésük óta kísérik őket.
Minden speciális gyerek mögött van egy háttértörténet, az átlagtól eltérő életút. Pontosan ezért becsülendő nagyon, hogy részükre is szerveznek versenyeket, ők is érezhetik a kihívást, a teljesítés sikerét. Érzelmi világuk nekik is van, ezek az élmények őket is formálják.
Minden fellépő kapott jelképes ajándékot, mindegyik gyerek csillogó szemekkel fogta kezében és büszkén mutatták, hogy mit kaptak, mert szavaltak. Igazi sikerélményük volt. Jó volt látnom őket…
Megint külön köszönet az iskolának Kömlődön, köszönet a felkészítő tanároknak, gyógyped. asszisztenseknek, s mindenkinek, aki segített.
Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, megtalálsz a Facebook oldalon, Mindownnap blog felhasználó név alatt.