Gratulálok Petinek, ESÉLYT kapott….nem is akárhol…holnap…izgulunk

Vannak napok…

…amikor teszed a dolgod, próbálsz a végeláthatatlan feladathalmazból valamit eltüntetni, közben érnek ingerek, aztán olyan gesztussal találkozol, amitől kikerekedik a szemed, közben egy könnycseppet is letörölsz az arcodról és a szíved hálával lesz teli…

Petra lányom most lett elsős. Nagy lelkesedéssel és szeretettel megy iskolába. Jár ugróköteles szakkörre / ugrira /, jár show táncra. Minden alkalommal, amikor megyünk a csajsziért, Peti is velem van. A tornaterem ajtajában állva szoktuk jelezni a lányomnak, hogy megérkeztünk. Természetesen a tanárnak – Piroska néninek – köszönve. Peti mindig kíváncsian nézelődik, közben fogja a kezem. Egyik ilyen alkalommal Piroska néni megkérdezte tőlem: ” A kisfiú nem akar járni ? „

Azt hittem félrehallottam a kérdést, visszakérdeztem. Nem, nem hallottam félre. Tényleg megkérdezte, hogy Peti akar-e járni. Hirtelen csak nézni tudtam rá, majd hebegve mondtam, hogy nem tudom, hogyan fog ez menni Petinek. Piroska néni a legnagyobb természetességgel közölte velem, hogy meg kell próbálni. Megköszöntem a lehetőséget, de az érzelmeimben és gondolataimban olyan kavalkád volt, mintha hirtelen lebénultam volna lelkileg. 

Nagyon nagy álmom, hogy Peti lehessen egészséges gyerekek közt. Szereti is a gyerekek társaságát. Igényelné is a közös játékot, ráadásul nagyon sokat tud tanulni egészséges gyerekek játékaiból. Tudom, hogy érzi a másságát.

Amikor kiértünk az iskolából és sikerült a pozitív döbbenetből felébredni, megkérdeztem Petit, mit szólna, ha ő is járna ugrira. Megállt, csodálkozó szemekkel nézett rám : ” Anya, én, ide? A gyerekekhez ? Kötéllel ugrálni? Jöhetek ? Jövök, köszönöm ! ” – vidáman ugra-bugrált hazáig. Szeret velem jönni a tesójáért. Érte őt itt már pozitív élmény / itt olvashatsz róla /.

Nem véletlenül szeretik a gyerekeim ezt a sulit. Az elfogadás, az igazi elfogadás nagyon fontos. Fontosabb, mint hinnénk. 

Piroska néni gesztusa sokkal többet jelent egy egyszerű lehetőségnél. Megint csak megerősítést kaptam, hogy az amiben hiszek legbelül, az létezik, él. Peti, ha megfelel, ha nem „bolondul” be az edzésen, hanem szót fogad, akkor maradandó élményt szerez. Most esélyt kapott. Így láthatják őt a többi gyerekek, amitől egy kicsit én is félek. Milyen lesz a többiek reakciója, vagy mik lesznek a gondolataik….Ugyanakkor talán az elfogadása felé teszünk ezzel egy lépést. Ha ott, őt, befogadnák a gyerekek, akkor talán a tesójának is könnyebb lesz a jövőt illetően, akkor talán a furcsa nézések és a csúfolódások kimaradnának. Viszont, ha nem sikerül, akkor sem leszek elkeseredve, mert legalább megpróbálhatta Peti, kapott egy ESÉLYT egy ismeretlen, de csupa szív pedagógustól, hiszen testnevelő tanárként ő tudja a legjobban, mekkora szüksége is van Petimnek mindenféle mozgásra. Itt nem számított a hátránya. 

Régóta gondolkozom, hogy hova lehetne Petit elvinni, ahova befogadnák mozgás terén. Az Élet elém tette a lehetőséget. Ma vettem neki ugráló kötelet, apa pedig beállította megfelelő hosszra. Peti közben folyamatosan mondogatta: ” Én ? Én megyek holnap Eperkével? De jó . „

Izgulok, hogy vajon milyen lesz ? Én tudom, hogyan lehetne erre is tanítani, de …itt most Petinek kell ráéreznie az egészre. 

Sokan kérdezik tőlem, hogy honnan van az energiám. Hát, az ilyen történések visznek előre és tovább. Sokan, apró momentumokkal, jelzésekkel, segítőkészséggel fordulnak felénk, ezek emelnek fel, ezek adják a visszaigazolást, hogy jó az út….

S hogy még jobban örülhessek, bemutatta Peti másnap a játszótéren, az első önálló „mászását”. Megérett erre is…

Csak mi tudjuk, hogy ebben mennyi munka van. Évekig álltam a háta mögött, tettem a lábát, kezét a megfelelő helyre, közben a popsijánál támasztottam, nehogy leessen. Rengetegszer kellett ismételni, de minden egyes lépés itt, hatalmas siker volt. Ő akarta, én pedig próbáltam segíteni neki. S büszke vagyok magunkra, hogy sikerült !!!! Mert érdemes. Látni őt így, látni, hogy egyedül meg tudja csinálni, minden percet újjá varázsol. Visszaigazolást ad, hogy minden fáradtság és kimerülés ellenére EZÉRT érdemes !!!!!!

Nem tudhatjuk a jövőnket, nem tudhatom Peti képességei, készségei meddig fejlődhetnek, de nekünk ezek az apró előre haladások mérföldkövek az életünkben.

Érzelmileg van,amit én is hárítok, mert különben összeroppannék. Megtanultam az adott nap, adott pillanatát értékelni. 

Sokan vagyunk. Sokfélék. A down szindrómás gyerekek, felnőttek is különböznek egymástól. Én csak Petiről tudok írni, mert ő az én feladatom. 

Azt hiszem, downtól függetlenül, a toleranciának,megértésnek, igazi elfogadásnak, mindannyiunknak /akik embernek tartjuk magunkat/az erényeink közé kellene sorolnunk.

Vajon így van ez a valóságban, vagy ezen változtatnunk kell még ? 

Sok Piroska néni, Angéla néni, Erika néni, Móni néni kell, hogy legyen…s akkor minden, de minden sokkal jobb lehetne….

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon