Ez nem áldozat, nem önfeláldozás, ez az élet maga, mindennel együtt…
Mikor éreztem, hogy feláldoztam az életem ? – egy kérdés, amely meglepett…
Talán nem pont így hangzott el a kérdés, de olyan szinten meglepődtem rajta, hogy azóta – ma délelőtt – ezen gondolkodom. Nem a válaszon, hanem azon, hogy kívülállónak úgy tűnik, hogy feláldoztam bármit is?
Peti születése annyi eseményt vonzott magával, legfőképpen betegségeket, hogy csak arra volt időnk sokszor érzelmileg, hogy levegőt vegyünk, vagy hogy támasszuk egymás lelkét. / Itt olvashatsz róla/
Hamar felfogtam és megértettem, hogy nem megyek vissza dolgozni és otthonról sem dolgozhatok / eredeti terv az volt, hogy itthonról is besegíthetek a munkahelyemnek, vámügyintéző és ügyvezetői asszisztens voltam /, de Peti betegségei mellett akkor minden eltörpült.
Nem érdekelt akkor semmi, rajta kívül. Egy percre nem jutott eszembe, hogy ne legyek mellette és vele, ha gond van.
Egyszerűen átváltozott az életem. Adott volt a feladat, a napi tevékenység, ami mindehhez csatlakozik. Egyetlen egy percre sem éreztem soha, hogy ez áldozat lenne, hiszen anya vagyok, speciális gyerekkel. Innentől az az egyik legfőbb feladatom, hogy őt ápoljam, segítsem, az életét tegyem szebbé és élhetőbbé. S a lehető legtöbbet megtegyem az elfogadtatásáért. Odafigyelve arra az egyensúlyra, amit a testvér miatt meg kell tartanom, Eperke ugyanolyan fontos, csak másként kell segíteni mindkettőnek az életben.
Szeretek csillogást varázsolni a szemükbe, és biztonságérzetet adni lelkükbe, szeretek Igazán törődni velük…
Minden nyűgöm és lelki kínom, ami előjön, a személyiségemből fakad, nem pedig Peti az okozója. A munka nekem annak idején felért egy terápiával, hiszen a démonjaim elől a munkába menekültem, abban ki is tudtam teljesedni, kiegyensúlyozottá tett, sikerélményekben gazdaggá.
Az itthonlét ehhez képest egy teljesen másik világ. Én nem vagyok ősanya alkat, nem szeretek főzni, soha nem szerettem sokat otthon lenni, mindig mennem kellett valamerre, talán menekültem önmagam elől…
Ez megváltozott.Itthon nincs menekvés a gondolatok, a démonok elől. Itt kőkemény magány van, lelki magány, Csak Te és az agyad gondolatai a lelked érzései…Itt szembe kell nézni rengeteg elfedett élménnyel és hozadékaival, a szorongásaiddal, félelmeiddel…. Itt az inger teljesen MÁS. Itt megtanulsz mindent feldolgozni, amire addig nem volt időd…
Meg kellett barátkoznom ezzel az új helyzettel . Idő volt, amíg ehhez hozzászoktam, meg kellett tanulnom ebben a helyzetben boldoggá tenni saját magamat, meg kellett tanulni átalakítani a vágyaimat, megtalálni azt a forrást, ami feltölt, ami megment attól, hogy a lelkem elfásuljon, teljesen elmagányosodjon. Egyik ilyen, idáig az olvasás volt, a könyvek világa, a másik, most pedig a blogom, hogy mertem elkezdeni írni…s az általa kapott rengeteg élmény…
Én sokáig nem voltam a virtuális téren sem jelen, sokáig nem ismertem a Facebook oldalt sem, rájöttem azonban, ha okosan kezelem a virtuális teret, akkor a magányom sem lesz olyan elviselhetetlen.
Az adott helyzetből kell a maximumot, vagy legalább is megpróbálni a maximumot kihozni. Nálam így alakult, másnál másként. Mindannyian mások vagyunk. EZ az én életem. Maximum magamat hibáztathatom, ha lusta vagyok, vagy valamiben rosszul döntök. Az én életemért, a belső életemért én vagyok a felelős…nem hibáztathatok mást, ha egy helyzetet nem tudok kezelni. Idő volt, amíg belerázódtam, talán sikerült…
Minden amit teszek, nekem már természetes.
Sőt, ha belegondolok, szerencsés is vagyok, mert sok időt tölthetek a gyerekeimmel, nem kell aggódnom, hogy kire hagyjam őket, ha a munkaidő úgy esne. Így azt kell mondanom, nem Áldozat ez, hanem valami teljesen más, ez az ÉLET maga, mert az Élet igazi értékeit láthatom, hallhatom…
Természetesen reménykedtem benne, ha közösségbe kerül és a tesó is két éves lesz / azaz Peti születése után 4 évvel /, akkor találok magamnak munkahelyet, ahol megfelelnek a gyakorlataim, a szakmai tapasztalataim.
Nem számoltam azzal – nagyon naiv anyuka voltam – , hogy a közösségi baktériumok az adott problémák mellé a betegségek lavináját indítják el Petinél. Egy hetet járt, 2 hetet itthon volt. Tüdőgyulladás, hörghuruttal váltakozva állandóan, mandulagyulladás,krónikus nátha.
Évekig így volt, talán a tavalyi évünk volt már nyugodtabb, de a hibás bélrendszere miatt a hasmenéses betegségek sokkal gyakoribbak nálunk. Ráadásul Petim órák leforgása alatt képes a semmiből életveszélyes állapotba kerülni – gyerekorvosunk már nagyon „edzett”, hamar észreveszi, ha kórházi kezelésre van szüksége. Az étkezését ne is említsem meg, az ezzel együtt járó rengeteg feladatot.
Az Élet rádöbbentett, hogy nincs esélyem visszatérni dolgozni. Nálunk a betegségek diktálnak, én csak alkalmazkodom ehhez. A nap 3-4 órájában vagyok szabad – ennyi a gyerekmentes létem .
Négy – öt év itthonlét után kiestem az ismeretségi kör azon részéből, ami a munka világát érinti.
Segítség nélkül nem sikerült állást találnom, illetve ha végre behívtak állásinterjúra, pont akkor lett Peti beteg, így buktam a lehetőséget.
Többször próbálkoztam, többször nem sikerült, mindig a betegség is jött…Én nem tudom kire hagyni a gyerekeket, ha betegek.Talán a sors akarta azt jelezni, hogy nekem Peti a feladatom, erre koncentráljak teljes energiával, ne próbálkozzak másfele…
Nem azt a világot éljük, ahol a munkáltató tolerál egy halmozottan beteg gyermeket nevelő szülőt, sőt. A munkáltatókban a félelem is nagyobb talán – hogyan álljanak hozzám, hogyan kommunikáljanak velem, sajnáljanak, vagy lábujjhegyen közelítsenek felém. Kellemetlen helyzetek tárháza…
Én ismerem a legjobban a gyermekeimet, ha betegek. Anyaként ösztönösen megérzem mindkét gyereknél már, hogy mit kell tennem. A lányunk átélte a lázgörcsöt is, mi pedig végignéztük – egy rémálom volt az a nyári délután.
Peti a hiányzó vastagbél szakasza miatt, a down szindróma és felszívódási zavarai miatt mindig is veszélyeztetettebb lesz a betegségekre. Ez van. Pont. Itthon a helyem, Velük, Értük.
Áldozat? Nem! SZERETET !!!
Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon